A nemzeti színekből készült kokárdát  XIII. Lajos uralkodásától (1610-1643) kezdték használni Franciaországban, magyar neve francia ősének a "cocarde"-nak magyarosított változata. A francia kokárdától eltérően a magyar kokárdát nem kalapra tűzték, hanem a kabát hajtókájára, vagy mellrészére a szív felőli oldalon. A magyar hagyomány szerint a pesti radikális ifjúság vezérei, Petőfi Sándor és Jókai Mór szerelmeiktől, Szendrey Júliától illetve Laborfalvi Rózától kaptak kokárdát a forradalom estéjén.

A kokárda színei a néphagyomány szerint a következőt jelentik:

PIROS - erő, FEHÉR - hűség, erkölcs, ZÖLD - remény!

Kokárda eredete:

A kokárda eredetileg a seregek, illetve különböző rangú katonák megkülönböztetését szolgálta. A trikolórt, a háromszínű zászlót Európában a francia forradalom tette "divatossá". A párizsi események ihlették meg Szendrey Júliát is, amikor március 15-én elkészítette és Petőfi mellére tűzte a ma ismert kokárdák első példányát, hogy így szavalja el a Nemzeti dalt.

Kokárda használata:

A kokárda színei rend szerint megegyeznek a nemzeti színű zászló színeivel. A kokárda színei helyesen mindig belülről kifelé olvasandó. Magyarországon a piros-fehér-zöld zászló alapján, a zászló felső piros csíkja kerül belülre és a zöld kívülre. Azonban a Szendrey Júlia által Petőfinek készített kokárdán nem ez a színsorrend figyelhető meg. Ugyan így 1848-ban a kokárdák többsége fordított volt. Kívül volt a piros és belül a zöld szín. Ez a fordított viselet mára annyira elterjedt, hogy mindenki így hordja a március 15. ünnepségeken a kokárdát. A kokárda piros-fehér-zöld színhármasa nem kizárólag a márciusi ifjak érdeme, ők csupán felélesztették a nemzeti színeket.

A trikolór először Mátyás korában tűnt fel egy pecsétnyomón, de ekkor még messze állt attól, hogy országszerte ismert jelkép legyen. A kokárda az 1848-as forradalom kezdetén vált ismerté és lett nemzeti jelkép. Az 1848-as forradalom óta Magyarországon a kokárda egyértelműen a függetlenség, a szabadság, az idegen hatalommal szembeni ellenállás szimbóluma. Pontosan ezért a forradalom leverésétől a kiegyezésig senki sem hordhatott nyíltan  kokárdát.

Történelmi háttér:

A tárgyi jelképek, illetve a szimbolikus cselekvések már a XIX. században is nagy jelentőséggel bírtak, ahogyan ma is. A politikai elit a sorsdöntő pillanatokban nagy gondot fordított arra, hogy a nemzeti, illetve állami szimbólumok mindenkor pontosan tükrözzék a tényleges államjogi helyzetet - vagy éppen az érvényesnek tekintett jogi fikciót. A reformkorban országszerte népszerű volt a nemzeti színek használata. Azok hivatalossá tételére az 1832-36. évi országgyűléstől kezdődően törekedtek. A magyar trikolór tömeges feltűnése az 1830-as évekre tehető, amikor az egyre gyakrabban jelent meg a városi polgárőrségek, céhszervezetek, a gomba módra szaporodó társadalmi szerveződések, nemzeti kaszinók eszköztárában, vagy éppenséggel az országgyűlési követválasztások alkalmával. Nem véletlen tehát, hogy a pesti március 15-i forradalommal kezdődő, országosan kibontakozó tüntetési hullám egyik fő követelése a császári jelképek és színek magyarral való felváltása volt.

Ez azután annál is könnyebben megtörténhetett, mivel a forradalom nyomán született áprilisi törvények XXI. cikkelye kimondta: "1. §. A nemzeti szín és ország czímere ősi jogaiba visszaállíttatik. 2. §. Ennél fogva a háromszínű rózsa polgári jelképen újra fölvétetvén egyszersmind megállapíttatik: hogy minden középületeknél s köz-intézeteknél minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czímere használtassék." A törvényi felhatalmazás birtokában 1848. április-májusban "tavaszi nagytakarításra" került sor Magyarországon, majd a hamarosan visszacsatolt Erdélyben és a Katonai Határőrvidéken. A császári zászlókat és színeket felváltotta a magyar, s természetesen ezt vette használatba a Batthyány-kormány kiépülő intézményhálózata is. Ekkor már semmi sem állta útját, hogy a katonák s a tisztek velük tartó része a külsőségekben is jelét adják választásuknak. A katonák között tömegesen terjedt a nemzeti kokárda viselete - a zubbonyon vagy a csákón -, a tiszteknél ugyanez és a piros-fehér-zöld övszalag, majd öv használata. Már a márciusi eseményeket ábrázoló képeken láthatóak a nemzeti színű szövetből készített ruhadíszítések, ami többé-kevésbé azért anakronizmus. A kokárdának - bár rohamosan terjedt - azért még kellett egy-két nap az általánossá válásához. Mint tudjuk, Jókai is csak Laborfalvi Róza színésznőtől, későbbi első feleségétől kapott egyet 15-én este. Szendrei Júlia a hagyomány szerint maga varrta Petőfinek a gyöngyházas kokárdát.

Az 1848-49. évi szabadságharc bukását követően a Habsburg-hatalom betiltotta a magyar nemzeti szimbólumok használatát, és visszatért az 1848 előtti birodalmi címer használatához. A forradalmi emléknek számító nemzetiszín zászlók, lobogók vagy azok részei birtoklását, használatát üldözték és büntették, a 48-as forradalom leverésétől a kiegyezésig senki sem hordhatta, mint ahogy a Tanácsköztársaság is inkább a nemzetközi vörös színt részesítette előnyben. A Kádár-korszakban csupán a nem hivatalos ünnepeken viselt kokárdát nézték rossz szemmel, hiszen abban a függetlenség vagy épp a szovjetellenesség jelképét vélték felfedezni.

Viharok dúlnak most is a nemzeti szimbólumok fölött: már nem Petőfiékről vagy ötvenhatról, a hazáról vagy éppen az önrendelkezésről szólnak az ünnepi megemlékezéseink, hanem ki-ki sajátos értelmezésben tűzi zászlajára vagy tagadja meg eredeti jelentésüket. Pedig a trikolór, nemzeti jelképeink már önmagukban is üzenetet hordoznak az arra fogékonyak számára. A kokárda, a zászló, a címer és a turul hirdeti, hogy van múltunk és jövőnk itt a Kárpát-medencében, s ebben a közösségben egybeköt minket magyarságunk, történelmünk.

Forrás: kokarda.infobomba.hu

Kép: designuniverzum.gportal.hu/gindex.php?pg=33668869&nid=5805277

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.