Az Alföld területének zöme megművelt szántóterület, ahol főként búzát, kukoricát, napraforgót, burgonyát, repcét, lucernát, cukorrépát, dohányt, illetve zöldség- és gyümölcsféléket, szőlőt termesztenek. A Kárpát-medencében egyedül az Alföld alkalmas a víz- és melegigényes rizs termesztésére. Magyarország zöldség- és gyümölcstermelésének kétharmada az Alföldről származik. Nagy kiterjedésű legelőket, rajtuk hatalmas csordákat, kevés rétet, erdőt és sok akácfát találunk e tájon.

Végül említsük meg azt is, hogy ásványkincsekben ugyan szegény, de hévizekben gazdag az Alföld, s innen származik a hazai kőolaj- és földgázbányászat 90%-a.”

„Az Alföld népe három, egymástól különböző nyelvjárást beszél: a Dél-Alföldön, Kecskemét és Szeged környékén az úgynevezett ö-ző (szögény, könyér, teröm), a Hajdúságban az í-ző (szegíny, kenyír, kemíny), Szolnok, Szabolcs és Bereg vidékén az e-ző (szegény, kenyér, kemény) nyelv használatos.

Vallásilag is megosztott az Alföld magyarsága. A többség - akárcsak az egész Kárpát-medencében - római katolikus, akik Magyarország e részén a szeged-csanádi, a váci és a debreceni, a Vajdaságban a szabadkai, a Bánságban a nagybecskereki és a temesvári, a Partiumban a nagyváradi és a szatmári, Kárpátalján pedig a munkácsi római katolikus püspökségekhez tartoznak. A kalocsai érsek az ország második számú katolikus egyházi vezetője az esztergomi érsek után.

A római pápát egyházi vezetőjükként szintén elismerő magyar görög katolikusok legnagyobb számban az Észak-Alföldön, főként Szabolcs-Szatmárban és Kárpátalján élnek, püspökségük székhelye Nyíregyháza, Hajdúdorog, illetve Ungvár és Nagyvárad, legismertebb búcsújáróhelyük Máriapócs.

A protestánsok közül hazánkban a református egyháznak van a legtöbb híve. Sokan élnek az Alföldön, ahol a „kálvinista Rómának” nevezett Debrecen református intézményei, teológusai és hívei a 17. század óta rendkívüli szerepet játszottak nemcsak a magyar, hanem az európai reformációban is. A Hajdúság és Bihar mellett református többséget találunk a Nagykunságban, a török kort átvészelt három városban, Cegléden, Kecskeméten, Nagykőrösön és a Duna-mellék néhány településén, a Partium és Kárpátalja egyes vidékein is. Az Alföldön református püspökségek működnek Debrecenben, Nagyváradon, Beregszászon, illetve a Vajdaságban Bácsfeketehegyen.

Az evangélikus egyháznak jórészt a szlovák és a német nemzetiség körében vannak hívei hazánkban az Alföldön is. Ők nagyrészt a Bánság, a Viharsarok, Szatmár és a Nyírség szlováksága és németsége köréből valók; a magyarok száma köztük csekély.

Még szerényebb a magyar hívek száma a görögkeleti vagy pravoszláv vallás követői között. Az Alföld peremvidékén lakó szerbek, románok, ukránok többsége tartozik hozzájuk.”

„A magyar zsidóság jelentősebb számban Kárpátalján és Szatmárban élt, egykori központja Nagyvárad volt.”

„Az egyházi székhelyek általában oktatási-kulturális központok is, ahol az uralkodó vallás tanai, eszményei az intézmények életére, az emberek nevelésére, szemléletére befolyással vannak.

Az Alföldről a magyar nemzet igen sok kiválósága származik. Közülük itt néhányat említünk. Az Alföldön, Kiskőrösön született, de Kiskunfélegyházán nevelkedett világszerte legismertebb költőnk, Petőfi Sándor, aki így vall erről Szülőföldemen című versében:

„Itt születtem én ezen a tájon

Az alföldi szép nagy rónaságon,

Ez a város születésem helye,

Mintha dajkám dalával vón tele,

Most is hallom e dalt, elhangzott bár:

Cserebogár, sárga cserebogár!”

Kiskunfélegyházán született 20. századi gyermekirodalmunk népszerű alkotója, Móra Ferenc, a közeli Kecskeméten pedig Kodály Zoltán zeneszerző, a nagy népzenegyűjtő tudós, illetve első nagy drámaírónk, a Bánk bán szerzője, Katona József.

Az alföldi táj és a szülőföld szeretete átsüt Szeged szülötte, Juhász Gyula versein is.

Pipacsot éget a kövér határra

A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.

A Tisza szinte forr, mint néma katlan,

Mit izzó part ölelget lankadatlan.

Selyem felhői sápadt türkisz égnek,

Bolyongó vágyak mély tüzében égnek.

S a végtelen mezőkön szőke fényben

Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.

Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár,

Keleti lustán szunnyad a magyar nyár.

(Juhász Gyula: Magyar nyár, 1918)

Szeged szülötte a kiváló néprajztudós, Bálint Sándor. A leghírhedtebb betyár Rózsa Sándor, aki az 1848-49-es szabadságharcban vitézül harcolt, s a leghíresebb nótaszerző, Dankó Pista is Szegeden született. A Szegedi Tudományegyetem professzora volt Szentgyörgyi Albert, aki 1937-ben Stockholmban orvosi Nobel-díjat kapott.

A szomszédos bácskai nagyváros, Szabadka szülötte Kosztolányi Dezső, aki versében mély fájdalommal szól Trianonban elcsatolt szülőföldjéhez:

Szülőföldemnek bús határa, hajh,

elér-e még a bánat és sohaj?

Mert hozzád többé nem visz a vonat,

csak így emelhetem rád arcomat.

Gyermekkorom, áldott gyermekkorom,

Te hontalan, hozzád kiáltozom.

Bölcsők, koporsók, temetői por

És templomok ormán az estbibor.

Kis iskolánk, amelybe a harang

Oly édesen beszélt, akár a lant.

Lombok, virágok és színes kavics

A sínek mellett. Hullámos Palics (…)

(Kosztolányi Dezső: A bús férfi panaszai, 1924)

A Bánság, Nagyszentmiklós szülötte Révai Miklós nyelvtudós és Bartók Béla zeneszerző, a magyar népzenetudomány világhírű mestere. Temesvár adta a hittudós Temesvári Pelbártot és az építész-író Kós Károlyt, s a közeli Magyarpécskán született a 20. század legjelentősebb kultúrpolitikusa, gróf Klebelsberg Kunó. Ugyancsak e tájról származik a nagy osztrák költő, Nicolaus Lenau, s Adáról a jeles magyar nyelvész, Szarvas Gábor. Gyuláról vándorolt el Albrecht Dürer családja, s itt született Erkel Ferenc, a magyar operamuzsika atyja, a szomszédos Gyulaváriban világhírű fizikusunk, Bay Zoltán. A Nagykunságból, Karcagról származik néprajztudósunk, Györffy István.

Az Alföldön született költők és írók közül Debrecen városából való a 18. század legnagyobb magyar költője, Csokonai Vitéz Mihály meg a Lúdas Matyi szerzője, Fazekas Mihály. Aradról való a 20. század jeles lírikusa, Tóth Árpád, Szatmárról pedig Dsida Jenő.

Arany János Bihar megyében, Nagyszalontán született. Versében mondja:

„Szülőhelyem Szalonta,

Nem szült engem szalonba;

Azért vágyom naponta

Kunyhóba és vadonba.”

Nagyszalontán született fia, Arany László, illetve Sinka István költő, Zilahy Lajos író. E környékről való Kinizsi Pál és a legendás Toldi Miklóst is ide képzelte Arany.

Bihar fővárosa, Nagyvárad ringatta a nagy nemzetnevelő, egyetemalapító bíboros Pázmány Péter, valamint Teleki Mihály erdélyi fejedelem bölcsőjét, s a város szellemi gyermeke Ady Endre, a nagy költő.

Észak-Tiszántúl, illetve a Partium e vidéke adta a magyarságnak a híres bibliafordítót, Károli Gáspárt, Erdősi (Sylvester) Jánost, Bessenyei Györgyöt, a magyar nyelv és irodalom régi ápolóit, illetve Bakócz Tamást, a pápajelölt bíborost. E táj szülötte a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc s a 20. század két nagy prózaírója, Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond is.”

„Vannak az alföldi tájaknak olyan jellegzetes termékeik, amelyek révén egy-egy helység vagy vidék híressé, olykor nemzetközileg ismertté vált. Például: Kalocsa a paprikájáról és hímzéséről, Kiskunhalas a csipkéjéről, Kecskemét a szőlőjéről, sárgabarackjáról, pálinkáiról, Nagykőrös zöldségféléiről, őszibarackjáról, Vecsés a káposztájáról, Makó vöröshagymájáról, Baja a halászléről, Szeged szintén a halászléről meg a Pick-szalámiról és a paprikájáról, Hódmezővásárhely fazekasságáról nevezetes.

Híres továbbá a Hajdúság és a Nagykunság pásztorairól, népművészetéről és állattartásáról, a Viharsarok és a Bánság acélos búzájáról, nagy sikértartalmú lisztjéről és finom réteseiről, kenyeréről, Gyula és Békéscsaba kolbászáról, Jászföld a tejéről, túrójáról, Mezőhegyes lovairól, Nagyszalonta disznairól, a Nyírség az almájáról, dohányáról, Szatmár a krumplijáról, szilvájáról és gyümölcspálinkájáról, Bereg a szőtteseiről…

Vannak továbbá az Alföldnek olyan vidékei, amelyeket immár a világörökség részévé nyilvánítottak, illetve amelyeket nemzeti kincseink között tartunk számon:

Ezek közé tartozik a 70 000 hektárnyi területű Hortobágyi Nemzeti Park, Közép-Európa legnagyobb pusztája, a magyar pásztorvilág központja, amely egyben Európa legjelentősebb génbankja is. 1999 óta a világörökség része. Itt található a Hortobágy folyón átívelő nevezetes Kilenclyukú híd, amelynek környékén legel a híres ménes, az ősi szürkemarhagulya, a mangalicacsorda, a pödröttszarvú rackajuh.

Pásztorkodás: Az ősi magyar állatfajtákat úgynevezett szilaj tartással a szabadban őrzik a pásztorok, akik régen a parasztoktól, sőt egymástól is - szokásaikban és öltözködésükben - megkülönböztették magukat. Közöttük legrangosabb a lovakat őrző csikós, és a szarvasmarhákat legeltető gulyás.

Ahogy a népdalban éneklik:

„Csikóslegény vagyok

Hortobágy eleje,

Gulyás, ha nyalka is,

Utánam a helye.

Kampós juhászokkal

Ritkán parolázok,

Sáros kondásokkal

Még csak szót sem váltok.”

Az állatok őrzését, terelését hű társaik, a kutyák, főként kuvaszok, komondorok és fürge pulikutyák segítségével végzik. A terelést a vezérállatok nyakába akasztott kolomp vagy csengő is segíti. Éjszakára vagy a szélfútta, esős, hideg időben az állatokat nádból, sásból font szárnyékokba, cserényekbe vagy fából készített karámokba terelik. A pásztorok - a bocskoros kanászok kivételével - csizmában jártak és díszes, régies öltözeteket (szűrt, subát, mellényt, borjúszájú inget, rojtos gatyát) és jellegzetes, széles karimájú fekete kalapot viseltek. Használati tárgyaikat maguk készítették bőrből vagy fából faragták (zacskó, pohár, sótartó).

A pásztorok általában Szent György napjától Szent Mihály napjáig szegődtek, ahogy a közmondás szól: „Szent György napján, kihajtáskor mindenkiből lehet pásztor. Szent Mihálykor, behajtáskor csak az pásztor, ki elszámol.”

Tehát csak az maradhatott meg pásztornak, aki jól ügyelt a nyájra, és a szaporulatot gondosan nevelte április végétől szeptember végéig. A hortobágyi pásztorkodás azonban egész éven át tartott, s a pásztorok az állatok közelében töltötték éjjeleiket és nappalaikat, haza csak ritkán járhattak. Maguk főztek, s kialakították az egyszerű, szabad tűzön, bográcsban főtt ételek művészetét.

Jellegzetes magyar pásztorételek: a gulyásleves, a lebbencs, a tarhonya, a paprikás és az öhöm, de a juhászok készítették a juhtúrót, juhsajtot és az ordát is.

 Híres a hortobágyi pusztaság madárvilága is, s itt található olyan szigorúan védett állatfajok költő- és fészkelőhelye, mint a túzok, a daru és a sziki pacsirta.

A Kiskunsági Nemzeti Parkot több, egymástól külön álló területen alakították ki, s ennek része a már említett, tanyavilágáról és mozgó homokbuckáiról nevezetes Bugac, az őshonos háziállatairól ismert Apajpuszta, a vízi világáról és fáiról híres lakiteleki Tős-erdő és a madárrezervátummá vált izsáki és Fülöpszállás környéki szikes tavak világa.

Nemrégiben létesítették a Körös-Maros Nemzeti Parkot, amelyet ugyancsak több, mozaikszerűen elkülönülő területen hoztak létre. Ezek közé tartozik a Hármas-Köröst 100 km hosszan kísérő ártéri erdősáv, a dévaványai túzokrezervátum, a biharugrai halastavak gazdag madárvilágnak otthont adó környéke s a mágorpusztai régészeti lelőhely.

Az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékpark a magyarság legnagyobb szabadtéri történelmi emlékhelye, amelyet a magyar honfoglalás ezredik évfordulója (millenniuma) alkalmából 1896-ban, az Árpád-szobor fölállításával kezdtek építeni elődeink. Anonymus szerint itt volt a törzsek első országos gyűlésének színhelye, ahol a honfoglaló magyar törzsek vezetői „szert ültek”, döntöttek a hatalomgyakorlás ügyeiben, fölosztották egymás között a törzsek szálláshelyeit, és meghozták az ország törvényeit.

A történelmi emlékpark kiépítése az 1970-es évektől vett új lendületet, amikor a szegedi régészek a Szer nemzetség ezeréves monostorának maradványait megtalálták az Árpád-szobor közelében. E háromhajós, bazilikás elrendezésű, gyönyörű templomrom környékén hamarosan egy szabadtéri múzeumot létesítettek, ahol a régi századok jellegzetes falusi és mezővárosi épületei (szatócsbolt, posta, iskola, kovácsműhely, pékműhely, polgári és paraszti lakóházak stb.) és korabeli eszközei kaptak helyet. A jurtákra emlékeztető épületegyüttes az Erdők Temploma, amelynek része a világban szétszórtan élő magyarok életét bemutató Világmagyarság Hajléka, amelyet a Magyarok Világszövetsége 1996-ban a honfoglalás 1100. évfordulójára, Csete György építész jóvoltából készíttetett el. Ekkorra már megnyitották a nagyközönség előtt a történelmi emlékpark legnagyobb látványosságát, A magyarok bejövetele című Feszty-körképet.

 Ez a 15 méter magas, 120 méter hosszú, 38 méter átmérőjű körpanorámás festmény a honfoglalást ábrázolja. A hatalmas művet Feszty Árpád és alkotócsoportja a 19. század végén négy évig készítette. 1894. május közepén a Városligetben e célra épült körcsarnokban mutatták be az ámuló-ünneplő közönségnek. 1898-ban a londoni világkiállításon is megcsodálták. A második világháború alatt azonban épületét bombatalálat érte, s a festmény is évtizedekre eltűnt, majd lengyel restaurátorok gondos munkájával 1995 augusztusától Ópusztaszeren éledt újjá.

A magyarok bejövetele talán a leghatásosabb magyar alkotás, amelyben a néző szinte részesévé válik azoknak az óráknak, amikor honfoglaló elődeink seregei - a fehér lován ülő Árpád fejedelemmel és vezértársaival az élen - átvonulnak a Vereckei-hágón, hatalmas szekérsorokkal, asszonyaikkal és gyermekeikkel. Látjuk a meghódított népek szétdúlt földvárait, földbe vájt házait, leégett, füstölgő templomait, s látjuk a magyarok oltárát, ahol a harcosok a birtokbavétel jelképeként áldomást isznak, a táltos pedig fehér lovat készül áldozni a Hadúrnak. Látjuk a honfoglalás számos más jelenetét. Látjuk és érzékeljük a táj varázsát: északon a Kárpátok havasai fehérlenek, nyugaton a Latorca folyó kanyarog, keleten erdős halmok zöldellenek, délen pedig a munkácsi hegy mögött a nagy, termékeny rónaság mosolyog. Még az égbolt is olyan magyaros: északon borús, délen derűs.”

„Az Alföld három nagytája: a Duna-Tisza köze, amelyet a két nagy folyam fog közre, a Tiszától keletre fekszik a Tiszántúl, amely a Tisza, az Erdélyi-középhegység, valamint délen a Maros által határolt hatalmas síkság. Ettől délre terül el a Maros-Tisza-Duna és a Krassó-Szörényi-érchegység által közrefogott bőtermő síkság, a Bánság vagy Bánát.

A Duna-Tisza közén négy tájegységet említünk meg: a kunok egykori szállásterületének emlékét őrző Kiskunságot, amelyen belül van a sivár futóhomokjáról nevezetes Bugacpuszta is. A Kiskunságtól nyugatra esik a kalocsai Sárköz, északra - a Tápió, a Zagyva és a Galga folyókon túl - találjuk a jászok földjét, a Jászságot, délre pedig a termékeny földű, országhatárral kettészakított Bácskát. A jugoszláviai Vajdaság tartományához tartozó 9000 km2 területű Bácskában él a vajdasági magyarok háromnegyed része, akiknek központja Szabadka város. (A maradék egynegyed része szétszórva, a Bánságban és Újvidék környékén lakik.)

A Nagykunság híres termékei közé tartoznak a gyönyörűen díszített cserépedények. A szebbnél szebb cserépkorsók, tálak, butykosok sorának készítői, a fazekasok szinte minden nagykunsági településen megtalálhatók. Közülük is kiemelkedett művészetével a híres karcagi fazekasmester, Kántor Sándor, aki valóságos fazekas iskolát teremtett ott.

A Tiszántúlon a Marostól észak felé haladva a Tiszán, előbb a Viharsarok, majd a Nagykunság, attól keletre pedig a Hajdúság, illetve Bihar következik. Ezeken belül találjuk a messze földön híres pusztát, a Hortobágyot, illetve a három Körös és a Berettyó találkozásának táján az egykor hatalmas mocsárvilágot, a Sárrétet, amely a török pusztítás alatt menedéket adott az ott élőknek.

 A Hajdúság az ott letelepített hajdúkról kapta nevét. A hajdúk ősei a török háborúk során földönfutóvá vált, katonáskodó emberek voltak, akik fegyveres kísérőkként elszegődtek a nyugati nagyvárosokba hajtott hortobágyi marhacsordák mellé. Hajdan zsoldosként is szolgáltak, amíg aztán 1604-ben Bocskai István, későbbi erdélyi fejedelem katonáivá fogadta, a földesúri szolgálat alól mentesítette és a Hajdúságban letelepítette őket. Ezentúl már csak őt és utódait kellett szolgálniuk. Kazinczy Ferenc 1775-ben Kassán, Magyarország geográfiájáról megjelent kis munkájában felsorolja a hét hajdúvárost: (Hajdú-) -Nánás, -Dorog, -Hadház, Vámospércs, -Böszörmény, -Szoboszló és Polgár.

A Hajdúságtól keletre fekszik a Nyírség kiterjedt homokos vidéke, amely régen ligetes erdeiről és halastavairól, ma már inkább szilvájáról, almájáról és dohányáról híres. Mellette a Tisza túlpartján találjuk a Rétközt, Bodrogközt, a népművészetéről ismert Bereget. A Felső-Tiszába siető, balparti mellékfolyók mentén fekszik a Szamoshát és az Ecsedi-láp

vidéke. A Bánság vagy Bánát a Maros folyótól délre fekvő, gazdag és termékeny terület, amelynek régen magyar lakossága volt. Keleten a Krassó-Szörényi hegyek, délen a Duna, nyugaton a Tisza folyó határolja. 1514-ben e vidéken szenvedtek vereséget a török ellen készülő lázadó paraszti seregek, akik Dózsa György vezetésével uraik ellen fordultak. A Bánság ma vegyes nemzetiségű, mivel Temesvár eleste (1552) után a magyar népesség jó része elmenekült vagy elpusztult, s a török kiűzése után telepítették újra. Ekkor a bécsi kormány az egész vidéket kincstári tulajdonnak nyilvánította, Temesi Bánság néven katonailag Bécsből kormányozta, és a Magyar Királyságból kiszakította. Először rokkant, kiszolgált katonákat és katolikus németeket telepítettek be, majd a 19. század elejéig - a nagyszabású mocsárlecsapolási és folyamszabályozási munkák nyomán felújított földekre - Ausztria és Németország egész területéről több hullámban hoztak német telepeseket a kincstár támogatásával. Szerbek már a török hódoltság alatt is éltek e tájon, de a 18. század közepén újabb szerb betelepülők érkeztek. Ugyancsak ebben az időben szivárogtak be nagyobb számban a román telepesek, és itt kaptak letelepedési engedélyt a török elől menekülő katolikus bolgárok is. A szlovákok és csehek a jobb élet reményében a 18. század végétől alapították falvaikat, a magyarok pedig nagyobb számban csak 1778-tól települtek be, amikor a Bánság nagyobbik része közigazgatásilag visszakerült Magyarországhoz. A kiegyezés után folyamatossá vált a magyar betelepítés egészen az első világháborúig, amelynek végén, 1920-ban a trianoni békediktátummal a Bánság területének kilenctized részét Romániához és Jugoszláviához csatolták. Ezután román és szerb betelepítések következtek. A határokkal szétszabdalt Bánság a Kárpát-medence legtarkább nemzetiségi tája.”

„A történelemből ismert, hogy nemcsak a Bánság, hanem szinte az egész Alföld a török korban másfél évszázadon át a hadak által pusztított és kirabolt hódoltsági területté vált. Az egykor virágzó magyar falvak kétharmadát eltörölték a föld színéről, a lakosság zöme pedig vagy elpusztult vagy elmenekült. Néhány alföldi mezőváros rendszeresen fizetett, nagy adóval váltotta meg népét a töröktől. Így élte túl a zord időket a Duna-Tisza közének három városa, Kecskemét, Cegléd és Nagykőrös, illetve a Tiszán túl Debrecen, Szeged és Hódmezővásárhely, amelyek a hódoltság idején kipusztult környező községek határát megszerezték, és hatalmas állatállományt tartottak, illetve kiterjedt tanyás gazdaságokat hoztak létre.

A tanya a magyar Alföld jellegzetes településformája, amely kezdetben a kétlaki, városlakó-gazdálkodó polgári életmód egyik színtere volt. A család nyáron főleg a tanyán élt és termelt, télre a városi lakásába húzódott, a gyerekek ott jártak iskolába, a szülők ott éltek társasági életet. Az állatok a tanyán, téli szálláshelyükön maradtak, s a gazda rendszeresen kijárt etetni, itatni, gondozni őket, vagy állandóan kint lakó cselédet fogadott melléjük. Később a parasztpolgárság számának növekedésével és elszegényedésével a tanya önálló lakhellyé és gazdasággá vált. A 20. század elején az alföldi tanyák száma meghaladta az egymilliót, a század második felében, a szövetkezeti gazdaságok tagosítása során a tanyarendszert tudatosan elsorvasztották. Ma főként a Kiskunságban, a Jászságban, illetve a Nyírség bokortanyáin találunk kertészkedő vagy állattartó tanyagazdaságokat.

Voltak az Alföldön olyan vidékek, a kalocsai Sárköz, a bihari Sárrét és Észak-Tiszántúl, ahol a faluközösségek viszonylag épségben, a mocsaras vidékektől védetten, rejtekezve vészelték át a török hódoltság korát. E tájakon jellemző maradt a sűrű településhálózat, a sok kisfalu.

A nagyvárosok főként az Alföld és a hegyvidék találkozási pontjainak közelében, jórészt a folyók mentén alakult vásározóhelyekből fejlődtek ki évszázadok során. Közéjük tartozik például Újvidék, Temesvár, Arad, Gyula, Nagyszalonta, Nagyvárad, Nagykároly, Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyszőlős, Beregszász, Munkács, Ungvár vagy Sátoraljaújhely, Miskolc, Eger, Gyöngyös, Hatvan és Vác városa is.

Az Alföld többi részén a ritkábban elhelyezkedő óriásfalvak és mezővárosok jellemzők, amelyek népességének többsége a török kiűzése utáni nagy visszavándorlással és telepítésekkel került mai lakóhelyére. Ilyenek például Nagybecskerek, Zombor, Zenta, Nagykikinda, Szabadka, Makó, Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza, Szentes, Szolnok, Szarvas, Orosháza, Békéscsaba, Nyíregyháza, sőt a hajdúvárosok és a kunvárosok (Karcag, Kisújszállás, Mezőtúr, Törökszentmiklós, Túrkeve), valamint Jászberény is. A kipusztult vagy megritkult népességű vidékekre sokan jöttek a Felföld és a Dunántúl védettebb vidékeiről, kirajzottak a Jászságból és a Tiszántúl északi feléből. Említettük, hogy a termékeny Bánát és Bácska földjére nagyszámú német telepest hozattak be a Habsburgok, s a török elől menekült szerbek közül sokan itt találtak menedékre. Szlovákok is szép számmal települtek át a nagy hegyek közül a Viharsarokba.

Többségében azonban magyarok érkeztek az ország különböző vidékeiről, hozták hagyományaikat, szokásaikat, ismereteiket, egymással keveredtek, egymástól tanultak, s ennek alapján új minőségű, a korábbinál egységesebb alföldi magyar kultúrtájat, kultúrát teremtettek.

Vannak ennek a tipikus magyar kultúrtájnak olyan karakteres városai, mint hazánk második legnépesebb városa, az egyeteméről híres Debrecen, a „kálvinista Róma”, vagy a nagy tiszai árvíz után nemzetközi segítséggel újjáépült, egyetemi-tudományos központ, Szeged. Művészeti és zenei életéről, kertészetéről híres Kecskemét, régióközpont a vajdasági magyarok fővárosa Szabadka, ahol magyar színház működik, csakúgy mint Újvidéken. Szent László királyunk őrhelye, Nagyvárad, amely ma romániai határváros. Arad nevét minden magyar emlékezetébe véste az 1849. október 6-án ott kivégzett 13 hős vértanú halála, Temesvárét pedig Tőkés László református lelkész 1989. decemberi lázadása, amely szikrát adott a román rendszerváltozáshoz és a diktátor megbuktatásához.”

Forrás: hungarotheka.hu/hungarikum/magyar-kornyezet/404-alfold.html

hungarotheka.hu/hungarikum/magyar-kornyezet/403-alfoeldi-kultura.html alapján.

hungarotheka.hu/hungarikum/magyar-kornyezet/402-alfoeldi-nevezetessegek.html alapján.

hungarotheka.hu/hungarikum/magyar-kornyezet/400-alfoeldi-tajak.html alapján.

hungarotheka.hu/hungarikum/magyar-kornyezet/401-alfoeldi-telepuelesek.html

(Bakos István: Magyar nemzetismeret című könyve alapján.)

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.