Ma már persze mindnyájan tudjuk, hogy mi követte a szarajevói gyilkosságot. A világtörténelem legdrasztikusabb következményeivel járó anarchista merénylete után egy hónappal kirobbant az első világháború. A merénylet kiagyalói: Gavrilo Princip, Casabrinovics és Trifko Grabes - mivel a bűncselekmény elkövetése idején még nem voltak nagykorúak-, elkerülték a börtönt.

A szarajevói gyilkosság hírére az egész Monarchiában felkorbácsolódtak a kedélyek. A közvélemény egyértelműen a „kutya Szerbiát” hibáztatta, aminek aztán a fegyveres fellépés lett a következménye.

Tisza István gróf, magyar kormányfő mereven ellenezte a Szerbia elleni hadviselést, mivel kedvezőtlennek érezte annak esélyeit. Tisza csak vonakodva adta áldását a katonai akcióra.

A nagy háborúban - ahol tizenkét antanthatalom került szembe a négy központi hatalommal-, Európát fokozatosan elborította a vész lángja, mely az oroszok, a törökök és a gyarmatok harcai révén hellyel-közzel átcsapott a többi világrészre is.

A titáni küzdelem fokozatosan öltött egyre nagyobb arányt, nem volt azonban fordulatoktól mentes. A Délmagyarország ekként számolt be Románia 1916. augusztusi pálfordulásáról: „Mindjárt a világháború kitörésével fölvetődött a romániai kérdés. Tisza legutóbbi képviselőházi beszédéből minden kétséget kizáróan megtudtuk, hogy Románia szövetségesünk. Alig két héttel ez után a beszéd után megismétlődött az olasz árulás: Románia hadat üzent.”

A román árulást követően hamar, már 1916. augusztus 27-én beállt a hadiállapot Romániával, és az összecsapások meg is kezdődtek Erdély határán. A már említett Délmagyarország így emlékezett meg a történtekről: „Magyarország délkeleti és keleti határbástyáin tegnap este új ellenségünk: Románia orvul támadva határőrseinkkel az első lövéseket váltotta.”

Nem volt kétséges, hogy a román „kifli” a „nagy zsemlére”, Erdélyre és a Partiumra áhítozott.

Az 1918 őszéig Bukarestben dolgozó történészeknek sikerült összeállítaniuk egy csaknem ötezer kötetes könyvtárat, tekintélyes folyóirat-és kéziratgyűjteményt. Ebből kirajzolódik, hogy milyen rendkívüli intenzitással dolgozott a román politikai elit a legfontosabbnak tekintett állami cél, Nagy-Románia megvalósításán. Hatalmas pénzeket mozgósítottak e cél elérése érdekében magánszemélyek, valamint a román állam.

Szomorú, hogy ebben az időszakban már hallatták hangjukat a magyar politikai elit olyan szereplői, mint Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár, akik hatalomra jutásuk érdekében támogatták ezeket a törekvéseket, és megnyilatkozásaikkal hitelesítették a legabszurdabb

állításokkal fellépő román, szlovák és szerb állításokat. A magyarországi baloldal külföldi legitimitáskeresése óriási károkat okoztak az országnak.

Pedig a hazai románság kezdetben nem rajongott a Nagy-Románia álom utópiáért. A Romániából (például az 1907-es parasztlázadás leveréséről) érkező hírek miatt vagy a román csapatok 1916-os erdélyi betörése után a magyarországi román kisebbség körében általában semmilyen Romániához való csatlakozási szándék nem létezett. Ezt az elvet többségében a román értelmiség és papság képviselte.

A román árulás folytán elkeseredett harcok dúltak Erdély keleti és déli határain.

A Monarchia minden erejét a kitartás fokozására összpontosította, az antant azonban tisztában volt azzal, hogy a kezdeti balsikerek ellenére győznie kell. Románia azonban nem maradt sokáig az antant szövetségese sem. 1916. december 6-án a központi hatalmak Mackensen német tábornagy vezetésével elfoglalták Bukarestet. 

Az egyre lehetetlenebb helyzetben lévő Románia 1918. március 5-én Bufteában előzetes békét kötött a központi hatalmakkal. Ezt követte 1918. május 7-én a bukaresti különbéke. Az ebben foglaltakat sem tudták azonban sokáig betartani, hajtotta őket a Nagy-Románia iránt érzett olthatatlan vágy.

Károlyi Mihály, a „vörös gróf” - aki konzervatív arisztokratából vált lelkes demokratává és a Monarchia ellenségévé -, már 1912-ben összefogott a rendszer  parlamenten kívüli szocialista kritikusaival, majd 1916-ban alapította meg a pacifista alapokra helyezkedő Függetlenségi és '48-as (Károlyi) Pártot. A „Duna-menti népek barátsága” és antantbarát külpolitika mellett kardoskodott.

 Október 23-án a Parlamentben jelentette ki Károlyi, hogy „a Mohácsnál rosszabb békétől sem szabad megijedni.”

Október 29-én Horvátország elszakadt Magyarországtól, Fiumét pedig átadták a horvát ezredeknek. Október 31-én győzött az „őszirózsás” forradalom. Az Est máris így cikkezett: „Az eddigi Magyarország ezeréves épülete ma éjjel összedőlt. Ez a nász, a mámor, az új erők napja.”

November 3-án a budapesti helyőrség esküvő tisztjei előtt közölte a hadügyminiszter, Linder Béla, hogy „Nem kell hadsereg többé. Soha többé katonát látni nem akarok. Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk, sem tisztek, sem legénység.”

IV. (Boldog) Károly király 1918. októberében megkísérelte a birodalmat autonóm egységekből álló szövetségi állammá alakítani, kísérlete azonban csődöt mondott, így november 11-én Ausztriában,  november 13-án Magyarországon mondott le a kormányzásról, és miután november 12-én Ausztriában, november 14-én Csehszlovákiában, majd november 16-án  Magyarországon kikiáltották a köztársaságot, Svájcba költözött.

A Magyarország területi integritása ellen immáron harccal is fellépő nemzetiségek a győztes antanthatalmak szövetségeseiként a szerb, a román illetve a cseh-szlovák haderő, a „kisantant” a belgrádi katonai konvenciót felrúgva elfoglalta a Délvidéket, Erdélyt, illetve a Felvidéket. Esély sem nyílt az ország védelmére: a hadseregszervezésben járatos, háborús frontparancsnoki tapasztalatokkal rendelkező Szurmay Sándor tábornokot, korábbi honvédelmi minisztert Károlyi utasítására - a pacifizmus égisze alatt - letartóztatták, és internálták. Károlyi – az antant óhajának engedelmeskedve – hasonlóan járt el a Budapesten át hazatérőben lévő August von Mackensen német tábornaggyal is, a Balkán-hadsereg parancsokával, aki Erdély felszabadításában játszott szerepe miatt a magyar lakosság körében nagy népszerűséget élvezette. Mackensent a magyar kormány letartóztatta és kiszolgáltatta az angoloknak.

„Károlyi hazajött. A nemzet ünnepélyesen fogadja a hazatérőt. ... Szánalmasan motyog, arisztidesen. Az orosz hadjáratot „nagyszerű leistungnak” nevezi. Gyakran mondja: „aztat” és „eztet”. Nem is amit mond, inkább az szánalmas, ahogyan mondja. ... Egy mítosznak - már akik számára mítosz volt - vége. Maradt egy szánni való aggastyán, aki rosszul beszél magyarul, semmit nem tanult, de sokat - főként a magyar szavak helyezését, fogalmakat - felejtett.”  (Márai Sándor: Ami a Naplóból kimaradt, 1946)

1919. március 21-én Károlyi aláírásával jelent meg a Tanácsköztársaság hatalomátvételéről szóló proklamáció, amit később maga Károlyi és Berinkey miniszterelnök is hamisítványnak minősített.

1923-ban hazaárulás és hűtlenség vádjával elítélték és vagyonát elkobozták. 1924-től londoni emigrációban élt, ahol a radikális szocialista platform egyik vezéralakja lett. Barátainak és politikai szövetségeseinek figyelmeztetései ellenére egyre erősebben rokonszenvezett a szovjet rendszerrel, magát immáron szocialistának tekintve.

(Hogy Károlyi nem csupán kokettált a szocialista eszmékkel, hanem maga is egyetértett velük, az 1946-os hazajövetele után vált világossá. Miután Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnököt emigrációba kényszerítették a kommunisták, és a nagyköveti kar színe-java lemondott, párizsi nagykövetté nevezték ki. Visszaemlékezéseiből és leveleiből világosan kirajzolódik, hogy maximálisan támogatta Szovjet-Magyarországot: nem emelte fel szavát sem az 1947-es kékcédulás választás égbekiáltó csalásai, sem a Magyar Függetlenségi Pártot megalapító Pfeiffer Zoltán disszidálásra kényszerítése ellen. Posztjáról csak akkor mondott le, amikor az általa annyira becsült Rajk László elleni koncepciós eljárás kiteljesedett.)

Sortüzek 1919.

A pozsonyi Munkástanács vezetői 1919. február 12-ére népgyűlést hirdettek a Vásárcsarnok épülete elé a várost megszálló csehszlovák katoanság és a hatóságok tevékenysége, illetve a munkásság szociális követeléseinek elutasítása miatti tiltakozásul. A kora délutáni órákra 10-12 ezres tömeg gyűlt össze. A gyűlés még kezdetét sem vette, amikor a magyar zászlókkal felvonuló, „Éljen Magyarország”-ot skandáló tömeget több oldalról  megtámadták a csehszlovák katonák.

Az agresszív támadást követően hét halott, 23 súlyos és száznál több könnyebben sérült ember feküdt a téren. Az áldozatok temetésének napján lőtte fejbe egy csehszlovák katona Hubert Károly 14 éves iskolai tanulót, amikor megkötötte a cipőjét. A katona azt hitte, hogy a hátsó fertályát mutatja neki ...

Manapság a pozsonyi véres eseményekre már senki sem emlékszik. A halottakat Pozsonyban, a csalogányvölgyi temetőben temették el. Egy elhanyagolt, mohával benőtt kőlap simul a földbe, felette egy zuhanó férfi domborművével, a kőlapon pedig csak ennyi felirat áll: „12. február 1919.”

A Fekete-Körös völgyének két jómódú magyar faluját, Köröstárkányt és Kisnyégerfalvát román félkatonai alakulatok rabolták ki, miután a magyar lakosok egy részét legyilkolták. Április 19-én, húsvét szombatján a visszavonuló magyar haderő nyomán román egységek érkeztek és közérdekű hirdetmény felolvasására hívták össze a falu népét a községháza elé. Eközben a románok géppuskákat rejtettek el a térrel szomszédos telkeken, és mire a lakosság együtt volt, halomra lőtték a fegyvertelen civil lakosokat. A tömegmészárlásnak 91 halálos áldozata volt. Ezzel párhuzamosan a szomszédos Nyégerfalván 17 embert öltek meg. A templom előtt az egyik sortűz a másikat érte. A fal mellett, a sárban egymás hegyén-hátán feküdtek a holttestek, miközben a katonazubbonyos és civil ruhás románok egyre csak újabb és újabb embereket vonszoltak ide. A románok számos internálótábort is felállítottak.

Civitas fortissima

A XX. századi magyar történelem sorsfordítója az a rövid esztendő, amely alatt három rendszerváltás játszódott le és az ország elvesztette területének kétharmadát. 1918 őszén még csekély reguláris erő is képes lett volna megvédeni a történelmi határokat, az ország akkori vezetése mégis megalázó és áruló módon visszavonult az antant által kijelölt újabb és újabb vonalak mögé. Károlyi Mihály csak 1919 januárjában kezdte felismerni politikája tragikus következményét. Ekkor azonban a csehek már elérték a történelmi Nógrád vármegye északi részét. Január 3-án bevonultak Losoncra, egy hétre rá pedig megszállták Hont vármegye székhelyét.

A csehek számára kiemelkedő jelentőségű volt a fontosabb vasútvonalak megszerzése. Újonnan létrejövő országuk csekély észak-déli kiterjedésével szemben kelet-nyugati irányban hosszan elnyúlt, a gazdasági vérkeringést csak a vasúthálózat biztosíthatta. Ezért szerették volna megszerezni a Balassagyarmatot is érintő Ipoly menti vonal feletti rendelkezést. A település fontosságát növelte Salgótarján közelsége, ahol a megmaradt Magyarország egyetlen jelentősebb szénmezője volt található. Salgótarján megtartása a kormány számára is létkérdés volt, mert innen származott az ország ipari üzemeit működtető és a lakosság fűtésigényét kielégítő szén döntő többsége. A szénmező megszerzése a csehek stratégiai tervei között is szerepelt, és ehhez a Balassagyarmat-Losonc közötti vasút a felvonulási útvonalat jelentette volna.

Balassagyarmaton még a csehek bevonulása előtt viták folytak a fegyveres ellenállásról. Károlyi minisztereitől ez nem volt meglepő. Emlékezzünk csak Linder Béla hadügyminiszterre, aki 1918. november 2-án a következőket mondta a budapesti helyőrség tisztjeinek: „Nem kell hadsereg…! Soha többé katonát nem akarok látni!” És így is lett! A Károlyi-kormány semmit sem tett az intervenciós csapatok támadásai ellen! De kanyarodjunk vissza Balassagyarmathoz…

Tisztviselők, a frontot megjárt katonák és civilek egy ütőképes dandár és az ellenállás megszervezésében látták a kiutat. Voltak olyanok is, akik Wilson amerikai elnökre hivatkozva, Kassa példáját követve, egy „Palóc Köztársaság” kikiáltását készítették elő. A tervek azonban nem valósultak meg, a városi képviselő-testület küldöttsége már január 14-én kivonult a vasútállomásra a csehek fogadására, hogy biztosítsa a megszállás békés voltát.

A Balassagyarmatra érkező cseh vezetők érzékeltették a város lakosságával, hogy Nógrád székhelyét a Csehszlovák Köztársaság részének tekintik. A vasútállomásról lekerült a magyar nyelvű tábla, nem engedték be a város területére a budapesti újságokat, a fővárosba nem indulhattak vonatok.

A csehek kiverésének gondolata a vasutasok fejében fogant meg. Ennek hatására a megszálló egység parancsnoka katonai igazgatást vezetett be. Kényszerrel állította munkába a dolgozókat, fenyítéseket alkalmazott. Ez végleg felháborította a nemzeti érzelmeikben már egyébként is vérig sértett magyar vasutasokat.

Január 27-én történelmi gyűlésre került sor a vármegyeházán. A rendezvényen a balassagyarmati társadalom szinte valamennyi rétege képviseltette magát. A lelkesítő, nemzeti ellenállásra buzdító beszédek után egy jelkép értékű kézfogásra került sor. Pongrácz György vármegyei főjegyző és a szociáldemokrata Schuch István mozdonyvezető kézszorítása két eltérő politikai felfogás szövetkezését jelentette a közös cél érdekében. Egyhangúan kijelentették, hogy nem hajlandóak felesküdni a csehszlovák államra és nem hagyják elveszni Balassagyarmatot. Másnap a vasutasok küldöttséget menesztettek a közeli Magyarnándorba, az ott állomásozó katonaság vezetőihez, Bajatz Rudolf és Vizy Zsigmond századosokhoz, segítségüket kérve a cseh megszállók kiveréséhez.

1919. január 29-én Bajatz és Vizy századosok csapatai, kiegészülve a balassagyarmati vasutasokkal, hajnalban támadást intéztek a csehszlovák katonaság ellen. A laktanya elleni akció sikeresen indult. Itt azonban zavar támadt a két csoport között, és a támadók visszavonultak, előbb védőállásba, majd állomáshelyükre, Magyarnándorba. A laktanya elleni sikertelen akció hírére a város elöljárósága megkezdte a polgárság szervezését. A lakosok – köztük a gimnázium diákjai–, hogy elhitessék a csehekkel a katonaság jelenlétét, a környező háztetőkről, épületekből lőtték a kaszárnyát. Délután Böhm hadügyminiszter rendeletére Balassagyarmatra érkezett az iglói géppuskás tanfolyam egyik egysége. A csehszlovák katonák megadták magukat. A balassagyarmati harcok hírére az Ipoly teljes hosszában megindultak a magyar csapatok. A következő napon felszabadult a folyó teljes bal partja.

Balassagyarmat hős lakói a fegyveres ellenállást megtiltó kormány akaratával szembeszegülve elszánták magukat a harcra. Semmi önző cél nem vezényelte őket, csupán a szülőföldjüket akarták visszaszerezni, amelyet igazságtalanul elvettek tőlük. Tettüket ezért tarthatjuk a katonai vitézség, a hazaszeretet és a nemzeti összefogás példájának.

Katonai sikerek a vörösterror idején

A vörösterror döntéshozói új külpolitikát és nemzetiségi politikát képviseltek. Internacionalista mentalitásuk révén nem álltak a történeti Magyarország területi integritása mellett.

Más részről a román és a csehszlovák katonai támadás sikere 1919. április végére kérdésessé tette a Tanácsköztársaság fennmaradását. Kun Béla a kegyetlen terror belpolitikai fenntartása mellett tárgyalásokat folytatott Philip M. Brown amerikai, valamint Livio Borghese herceg olasz diplomatával. Ezen túl 1919. április 30-án jegyzéket intézett Wilson amerikai elnökhöz, valamint a prágai és a bukaresti kormányhoz. A jegyzék célja az volt, hogy megállítsa az idegen hadseregeket, lélegzetvételnyi szünethez juttatva a kormányzótanácsot. Kun azonban igyekezett leszögezni: „A magyar forradalmi tanácskormány nevében tisztelettel jelentem, hogy fenntartás nélkül elismerjük az Önök által bejelentett területi-nemzeti igényeket.” Bármekkora tisztelettel és hajbókolással jelentette ezt be, a román és a csehszlovák agresszorok ezalatt szépen lassan hatalmuk alá hajtották Nagy-Magyarországot.

Hatalmuk meghosszabbítása érdekében ezért a kormányzótanács katonai ellentámadást szervezett, mozgósította azokat az erőket, amire a Károlyi-rendszer képtelen volt. A hadi helyzet következtében kezdetben olyan területeken folytak a harcok, amelyek a békekonferencia döntése szerint magyar fennhatóság alá tartoztak (Miskolc, Sátoraljaújhely térsége stb.)

A kormányzótanács felfogása értelmében az északi hadjárat célja a proletárdiktatúra megvédése, a „forradalom” továbbterjesztése és a szovjet-orosz hatalommal való közvetlen kapcsolat megteremtése volt. A valóságban mégis sokféle motívumok tették lehetővé a magyar ellentámadás támogatását. Sokakat, részben az egykori tisztikar tagjait, kizárólag nemzeti, hazafias szempontok vezéreltek, s ezért vállaltak szolgálatot, másoknál a „forradalom” és a nemzet ügye harmonikusan összefonódott, és természetesen voltak olyanok is, akiknél a „forradalom” védelme és továbbterjesztése dominált.

Az északi hadművelet terve fokozatosan alakult ki. Végső formájában május 27-én fogalmazták meg.

Június 17. és 24. között a magyar Vörös Hadsereg újabb támadást indított-ezúttal az arcvonal nyugati részén. E szakasz eseményei fegyverszünettel értek véget.

Függetlenül attól, hogy bűnös ideológiai indítékok vezérelték a Tanácsköztársaság vezetőit, a hősiesen küzdő Székely Hadosztály mellet a  magyar Vörös Hadsereg volt az egyetlen reguláris hadsereg, amely megpróbálta fegyverrel megvédeni az ország területi integritását.

Székely Hadosztály

A Székely Hadosztály név arra a katonai egységre vonatkozik, amelyet 1918. december 1. után, az Erdélybe betört román csapatok elleni védekezésként hoztak létre Kolozsváron, Lukács Béla nyugalmazott altábornagy kezdeményezésére, a Kolozsvári Hadosztály együtt maradt törzséből (38. magyar hadosztály székely katonái), amelyhez csatlakoztak a Kratochvil Károly parancsnoksága alatt Erdélyben szerveződött alakulatok. A létszám: 400 tiszt és 4000 közlegény. A hadosztály parancsnoka Kratochvil Károly, vezérkari főnöke Siménfalvy Károly vezérkari őrnagy lett. 1918. december közepén 1700 katonát számlált, de csak 600 lőfegyverrel rendelkezett.

A Tanácsköztársaság vezetésének nemzeti szempontok iránti érzéketlenségét jelzi, hogy Pogány József kormánybiztos gyanakvóan, ellenségesen viszonyult a székely hadosztályhoz, abban ellenforradalmi alakulatot látott.

A hiányos felszerelés ellenére a székely hadosztály számos katonai küldetést sikeresen teljesített.  A Székely Hadosztály példás hősiességgel harcolt a túlerővel szemben, és néhol sikerült szép sikereket is elérnie. Hadadnál, Kocsordnál és Mátészalkánál is megfutamították az ellenséget. Taktikájuk a halogató harcmodor volt, sokáig reménykedtek abban, hogy Budapestről is kapnak lőszert és utánpótlást. Kun Béláék azonban magukra hagyták őket, és lőszer helyett vörös alakulatokat küldtek ellenük. A két tűz közé került székely harcosok 1919. április 26-án letették a fegyvert a román hadsereg előtt. A román megszállók a tiszteket és több katonát egy ideig Brassóba internálták, majd hazaengedték őket.

Budapest román megszállás alatt

1919 nyarának végén a pesti polgár tele volt hírekkel és rémhírekkel: megbukott a kommün, Kun Béláék Bécsbe menekültek, új kormány alakult, a számukra teljesen ismeretlen szociáldemokrata szakszervezeti vezető, Peidl Gyula elnökletével.

Azt már 1918 ősze óta megszokták, hogy az antant hatalmak budapesti misszióinak biztonságát idegen fegyveresek is őrzik, azonban egy még ismeretlen egyenruhát viselő hadsereg katonái özönlötték el a várost. Annak az erdélyi román hadseregnek a tagjai voltak ők, akik Mardarescu tábornok parancsnoksága alatt 119 zászlóalj, 98 üteg, 60 lovasszázad bevetésével morzsolták fel júliusban a magyar vörös hadsereg tiszántúli offenzíváját.

A Tiszántúlon a románok már  katonai kormányzóságot szerveztek, ennek ellenőrzése alá rendelték a helyi közigazgatást, s ez ott 1920 márciusáig tartott. Büntetőhadjáratot folytattak azok ellen, akiket „túlságosan magyar érzelműnek” tartottak.

A budapesti román városparancsnokság ellenőrzése alatt tartotta a kormányt is. A telefonközpontok kezelését is átvéve lehallgatták a kormánytagok, a miniszteriális emberek beszélgetéseit.

A román városparancsnokság Serbescu tábornokra irányítása akatt ellopta és Romániába szállította az élelmiszerkészletek, gyári, üzemi gépek, kórházi, egészségügyi felszerelések, közlekedési eszközök, vasúti járművek, mozdonyok, vagonok nagy részét.

Bandholtz naplója roppant érzékletesen írja le azt az esetet, amikor a Nemzeti Múzeum gyűjteménye került veszélybe. Október 5-én jelentették, hogy Serbescu tábornok vezetésével 14 hatalmas teherszállító autóból álló kocsisor sorakozott fel a Múzeum körúton, a Nemzeti Múzeum előtt. Az a szándékuk, hogy az általuk román tulajdonnak ítélt értékeket nyomban elszállítsák. Bandholtz tábornok, Loree ezredes és egy amerikai katona kíséretében, azonnal a múzeumhoz hajtatott. Ott, meglehetősen heves jelenet során megakadályozta, hogy Serbescu tábornok megvalósítsa tervét, a Nemzeti Múzeum főbejáratát lepecsételte, kulcsait magához vette.

A román hadsereg tombolásának végülis Horthy Miklós és a Nemzeti Hadsereg november 16-i bevonulása vetett véget.

Horthyt az antanthatalmak időközben alkalmasnak találták az egész ország vezetésére. A román katonákat novemberben kiparancsolták Budapestről (a Tiszántúlt csak a következő év márciusában voltak hajlandóak a későbbi határig elhagyni). 1919. november 16-án Horthy a Nemzeti Hadsereg élén bevonult a fővárosba. Az antant akaratának megfelelően a Friedrich-kabinetet leváltotta Huszár Károly koalíciós kormánya. Magyarország élén végre olyan vezetés állt, amit a háborúban győztes hatalmak is egy az egyben elismertek.

Meghívás

December 1-jén, több mint egy évvel a világháború vége után Magyarország meghívást kapott a párizsi konferenciára. Ez nagy reményeket ébresztett, de, mint kiderült, alaptalanul.

1920. január 7-én érkezett meg a francia fővárosba a magyar békeküldöttség, Apponyi Albert, Bethlen István és Teleki Pál vezetésével. Január 16-án Apponyi előadást tartott angol, francia és olasz nyelven, védelmezve a magyar nemzet egyben tartásának szükségességét. A beszédben kifejtett álláspont ellen a cseh, a román és a szerb kormány egy közös jegyzékben tiltakozott, amiről a magyar küldötteket nem tájékoztatták.

Február 12-én Magyarország hivatalosan is válaszolt a békefeltételekre. A határok kialakításánál a Teleki mint földrajztudós készítette nemzetiségi térkép adataira hivatkozva jó néhány területen népszavazást javasoltak. A magyar álláspontot az antant-országok és az általuk pártfogolt államok vezetői közül senki sem vette igazán komolyan.

Fontos megjegyezni, hogy a trianoni békeszerződést egy magasabb beosztásban lévő magyar vezető sem írta alá, erre olyan személyeket jelöltek ki, akik az ország vezetésében nem töltöttek be jelentős szerepet. Ezzel kifejezve, hogy a kivérzett ország részéről kényszerűségből történik a megállapodás és ez mellett az ország vezetése nem foglal állást.

Forrás: nemnemsoha.gportal.hu

trianon.norma.hu

Délmagyarország-Erdélyi menekültek ezrei Szegeden

Keresztes Lajos: A múlt mítosza-Irredenta mítoszok Romániában-In: Magyar Nemzet

A nagy háború írásban és képben

Magyarország 2 világháborúban-Rubicon, 2000/9

Marjay Frigyes: Ámokfutó Bukarest

Wikipédia

Commora Aula honlapja

dr. Horváth-Lugossy Gábor: A pozsonyi sortűz, In: Nagy Magyarország történelmi magazin, I. évfolyam 3. szám

Jaj, hol a múltunk? A Trianon-jelenség, Helikon Kiadó, Budapest, 2005

Rubicon 2008/4 - Egy fasiszta bábállam - Szlovákia 1938-1945

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.