Ezeket a fegyveres összeütközéseket, amelyek gyakran a védtelen polgári lakosság lemészárlásával, elűzésével jártak, nem a magyar fél kezdeményezte. A Délvidéken a szerbek, Erdélyben a románok támadták meg a magyar településeket, s az előbbiek 1848 nyarán, majd 1849 telén, az utóbbiak az 1848. október–1849. január közötti időszakban tucatnyi települést dúltak fel, s több száz, vagy talán több ezer védtelen, vagy lefegyverzett magyar, német és más nemzetiségű lakost gyilkoltak meg vagy űztek el.

Természetes, hogy adandó esetben a visszatorlás sem maradt el. A megtorlásokat később a magyar vezetés leállította, törvényeket rendeleteket adva ki a leállítására. A szabadságharc után viszont a habsburg birodalom hamis adatokat közölt ezekkel az áldozatokkal kapcsolatban, olyan információ is fellelhető volt, hogy a magyarok megölését is magyarok rovására írták.

Titokban ünnepelt március 15-ök:

Egy Eger melletti présházban, nevezetesen Pók György úr pincéjében történt 1851-ben, hogy néhány lelkes hazafi egy pohár bor mellett emlékezni merészelt az 1848-as márciusi forradalom emléknapjára.

Az ügyből hadbírósági eljárás lett. Talán az egyik "jóbarát" mégsem tartotta meg a titkot, különben nehéz elképzelni, hogyan juthatott e szűk körű találkozó a szigorú hatóságok tudtára.

Az elnyomás alatti ünnepségek történetéből szemezgettünk.

Sortűz az ünneplőkre: Az összejövetelen egy Lieskowsky József nevű ügyvéd méltatta a három évvel azelőtti forradalmat. „Ma ünnepeljük 1848. március 15-ét, azt a napot, amelyen a magyar nemzet újjászületett. Azért gyűltünk egybe, hogy érzéseinknek nyíltan kifejezést adjunk, melyet a zsarnokság elnémított. Éljen a szabadság! Éljen a nemzet! Átok minden zsarnok fejére!” – ismerhetjük meg szavait abból a jelentésből, mely Geringernek, Magyarország akkori helytartójának készült. Mindez elég volt ahhoz, hogy a haditörvényszék „politikai fondorkodások miatt” Pók Györgyöt két évi, Lieskowszkyt pedig 3 évi várfogságra ítélje.

Az együttes osztrák és orosz katonai túlerő leverte az 1848-49-es szabadságharcot, ezzel megsemmisült az ország alkotmányos berendezkedése, területi egysége és nemzeti önrendelkezése. A hadsereg tisztjeit, a politikusokat, a közigazgatás vezetőit hadbírósági eljárás alá vonták. 1849-50-ben legalább 140 embert végeztek ki, több százan kerültek börtönbe és mintegy 40-50 ezer honvédet soroztak be a császári hadseregbe. Az elkövetkező években a hatalom szinte már hisztérikusan üldözte a nemzeti lelkület legapróbb megnyilvánulásait is. Tiltották a forradalomra emlékeztető szakáll és kalapviseletet, az ereklyévé váló honvéd zászlók, Kossuth bankók vagy a 48-as politikusok arcképeinek rejtegetéséért szigorú büntetés járt.

Társasági összejöveteleken, félreeső kocsmák zugaiban besúgók lesték, hogy elcsíphessenek egy-egy a forradalomra emlékező szót vagy a császárt, esetleg az uralkodó ház jelképeit gyalázó kifejezést.

Mindezek ellenére az emberek az ellenállás legkülönfélébb formáit találták meg, az emigráció által is támogatott titkos fegyveres szervezkedéstől kezdve, az éj leple alatt felállított honvéd emlékmű mellett, az aradi vértanúk kezdőbetűiből formált karperec és egyéb forradalomra emlékeztető viseleten túl, akár csak azzal is bosszantották a gyűlölt idegen hatalmat, hogy a lakhelyükre beszállásolt császári katona számára az ételt só és hús nélkül készítették el.

Az 1850-es évek sötét hangulatában március 15-re csupán titokban lehetett emlékezni. A kiegyezésig a politikai élet felpezsdülését a rövid 1860-61-es időszak hozta meg. 1859 nyarán ugyanis Ausztria szégyenletes vereséget szenvedett Solferinónál az egyesült francia-piemonti seregtől, s ennek nyomán elvesztette észak-itáliai tartományát, Lombardiát. A birodalom megrendült külpolitikai helyzetének következtében Magyarországon a nemzeti ellenállás számos formája tört felszínre. 1860-ban pesti diákok, kézművesek és legények nagyszabású március 15-i megemlékezést szerveztek.

A mintegy 500 főnyi fiatalság - erős rendőri jelenlét mellett – megemlékezést tartott a Kálvin téri református templomban, majd a Kerepesi temetőbe indult. A temető bejáratánál azonban sortűz fogadta a kivonulókat. Itt sebesült meg Forinyák Géza elsőéves joghallgató, aki három hét múlva belehalt sérüléseibe. Temetése több tízezer ember részvétele mellett az abszolutizmus elleni néma tűntetéssé vált. A Pesti Napló tudósítója szerint: „Ha csak annyit mondunk, hogy a megjelölt egész útvonal tömve volt néppel, az olvasó némileg képzelheti a sokaságot, mely a temetésben részt vett. A közlekedés e vonalon körülbelül egy órára természetesen megszűnt. A menet elejét a fiatalság képezte, derekát a főváros hölgyei koszorúkkal, számosan a főúri rendből, ezután következett az elláthatatlan sokaság, a polgári társadalom minden rendjei, és a hintók végtelen sora ezek közt az úri fogatok száma a bérkocsik számát is felülmúlta. A koporsót, melyre a feszület előtt nagy virágkoszorú, mögötte babér-füzér s nemzeti szalag volt tűzve, ötven fáklyás vette körül.”

Míg az 1860. március 15-i tűntetés a fiatalság elszigetelt szervezkedésének tekinthető, addig a temetésen jelen lévő több tízezer ember néma demonstrációja nyílván hozzájárult ahhoz, hogy március 15-e emléknapja megerősödjön, s elinduljon azon az úton, mely az első számú 1848-as tartalmú nemzeti ünneppé emelte.

Ausztria megrendült külpolitikai helyzete sürgős belpolitikai változásokat igényelt. Az 1860 októberében kiadott diploma értelmében összehívták a magyar országgyűlést, hogy 1849 után első alkalommal próbálják meg rendezni Magyarország és Ausztria viszonyát. Eredménytelenek voltak a tárgyalások. Továbbra sem lehetett megemlékezni március 15-ről.

Ezzel szemben az ország számos pontján megemlékezéseket tartottak.

A tudósítások szerint az emléknapot elsősorban a korábbi időszakban kényszerűen elfojtott, a szabadságharc mártírjai iránt érzett gyász kifejezése uralta, a megemlékezések főként istentiszteletek keretében zajlottak, az emberek felkeresték a temetőkben az elesett honvédek sírjait. Debrecenben, Győrben, Nagyváradon a boltok is zárva voltak. Az ünnepnap korlátozott szabadságát jelzi azonban, hogy például Egerben a város katonai parancsnoka nem engedte március 15-én megtartani Tóth Károly, volt honvéd huszár tiszt temetését. Aradon pedig a hatóságok annyira tartottak egy demonstrációtól, hogy megerősített őrség járta a város utcáit, s még az imádkozó asszonyokat is kiutasították a templomból.

A rendbontások és provokációk elkerülésére a sajtó több alkalommal is figyelmeztetett. Az elővigyázatosság nem volt hiábavaló. A feszült hangulat eredményeképpen március 15-én este Győrben illetve Debrecenben az ifjúság szorgalmasan beverte azoknak a házaknak az ablakait, melyek nem voltak kivilágítva az ünnep tiszteletére.

Szervezkedő pestiek 1861 őszétől az 1867-es kiegyezés megkötéséig megint egy, az alkotmányos önrendelkezéstől megfosztott átmeneti korszak köszöntött az országra, melyben a forradalomra való emlékezés ismét tiltva volt. Ennek ellenére Rozsnyóban 1862. március 15-én, a helyi katolikus és evangélikus iskola tanulóinak buzdítására a város ablakait (a püspök és a kanonokok lakásait kivéve) mind kivilágították.

Az ünnep restaurálására csak a kiegyezés során kerülhetett sor. Ferenc József viszonya március 15-hez nem szorul különösebb magyarázatra, a Habsburg uralkodó nem tiltotta a megemlékezést, de azt nem is nézte jó szemmel. 1898-ig, a forradalom 50. évfordulójáig a csendesen megtűrt megemlékezésekkel nem is volt semmi baj. Csakhogy ekkor merült fel az az igény - ezt Kossuth Lajos fia, Kossuth Ferenc fogalmazta meg -, hogy legyen nemzeti ünnep március 15-ből.

Az uralkodó és a kormány kényelmetlen helyzetbe került, mert nem lehetett éppen az évfordulón nemet mondani. Végül köztes megoldás született: a 48-as törvények király általi szentesítésének napját, azaz április 11-ét fogadták el, mint ünnepnapot. Így fordulhatott elő, hogy míg a szabadelvű politikusok és a hivatalos megemlékezések április 11-én voltak, addig a függetlenségiek március 15-én tartották meg az ünnepet.

Az első szabadnak mondott március 15-e 1919-ben volt. Akkor a Habsburgoktól való elszakadásban 1848 valódi céljait látták megvalósulni.

Horthy Miklós hatalomra kerülését követően az új rendszernek újra kellett gondolnia az ünnephez való viszonyát. A magát ellenforradalminak tituláló berendezkedés azonban bajban volt, amikor egy forradalom ünneplése került szóba. Ezért a kor ideológusai úgy vélték, hogy a március 15-i üzenet helyett jobban illik a nemzet tragédiájához - Trianonhoz -, ha Világosról és október 6-áról emlékeznek meg - március 15-én. Az ünnepségek ezzel persze 1927-ig nem emelkedtek állami szintre.

Ekkortól beszélhetünk ugyanis hivatalosan is nemzeti ünnepről. A központi rendezvények a 20-as, 30-as években viszont még nem a Múzeumkertben voltak, hanem a mai Szabadság téren, a négy égtáj felé felállított irredenta szobrok között - emlékeztetve mindenkit az 1920-ban elvesztett területekre.

A világháború közeledtével ezek a megemlékezések átcsúsztak a Hősök terére, ahol a forradalmi üzenetből a haza védelmét próbálták aktuális tartalommal társítani. 1942-ben a Magyar Történelmi Emlékbizottság szervezett megemlékezést a Petőfi szoborhoz. Ez azonban háború ellenes demonstrációba torkollott, és a rendőrség kardlapozással oszlatta fel.

A második világháború után a forradalom századik évfordulójára készült az ország. A totális hatalomátvételre készülő kommunistákra maradt, miként ünneplik 48 emlékét. Az országgyűlés törvénybe iktatta a magyar forradalom és szabadságharc "jelentőségét". A centenáriumi ünnepség a Kossuth téren, a Petőfi szobornál és a Múzeumkertben zajlott. Az eseményre meghívták Vorosilov marsallt, a Szovjetunió miniszterelnök-helyettesét is.

1951-1988: A kommunista ünnepek egyik jellegzetessége volt, hogy a márciusi ifjakat ábrázoló transzparensek sokkal kisebbek voltak, mint azok, amelyeken Lenin, Sztálin és Rákosi voltak láthatók. Utóbbi egyébként a centenáriumi ünnepségeken - miközben beszédét olvasta fel a Kossuth téren felállított díszemelvényen - váratlanul, és máig tisztázatlan okok miatt az órájára nézett.

Ünnep ide, évforduló oda, 1951-től minisztertanácsi rendelettel újra munkanappá nyilvánították március 15-ét. Vélhetően kicsit sok volt a tavaszi ünnep az új rendszerben: március 21-e, a Tanácsköztársaság kikiáltásának napja, április 4-e, Magyarország felszabadítása - no és persze március 9-e, Rákosi Mátyás születésnapja, amit országszerte, fellobogózva volt kötelező megünnepelni. Ebbe a környezetbe már nem fért bele március 15-e.

Az 1953-as évben Sztálin március 5-én hunyt el, így a 10 nappal később megtartott megemlékezésen már a Sztálint, Lenint és Rákosit ábrázoló portrék kisebbek lettek, és a márciusi ifjaké lettek nagyobbak a Nemzeti Múzeum homlokzatán.

1962. március 15.: 1956 után érthető módon veszélyes dolog volt a forradalom emlékével ünnepelni. A következő esztendőkben a Múzeumkertben és a Petőfi szobornál mindössze 150-200 ember vett részt a rövidre szabott ceremóniákon. 1969-re azonban a Kádár-rendszer már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy újra utcára vigye a tömegeket - de ideológiát is gyártott az ünnep köré: ez volt a FIN, vagyis a Forradalmi Ifjúsági Napok. Március 15-ét, 21-et, és április 4-ét ünnepelte a Kommunista Ifjúsági Szövetség.

1973 volt az első esztendő, amikor gumibotoztak a Petőfi szobornál. A kincstári megemlékezésből nem kérő fiatalok valódi 48-as üzenetekre vágytak, valódi 48-as megemlékezést igényeltek - és persze finom rendszerkritikát is megfogalmaztak, amikor a különutas ünnepet választották. Az utolsó gumibotozó március 15-e 1988-ban volt. Pedig 4 hónappal korábban, 1987. december 15-én az MSZMP Politikai Bizottságának határozata már újra nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét. De ez már nem jelentett semmit. A rendszerváltó értelmiség külön ünnepelt.

Forrás: mult-kor.hu/20070322_egy_unnep_masfel_evszazada?pIdx=3

7torony.hu/index.php?c=19543 in: kultura.hu, mult-kor.hu

Kép: vorosmarty-erd.sulinet.hu/marc15.html

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.