A magyar külpolitika revíziós törekvéseit az  1921. decemberi, Sopron-környéki népszavazáson koronázta első ízben siker. Az 1938-as első bécsi döntésig ez volt a trianoni békediktátum egyetlen komolyabb területi revíziója, amit a nagyhatalmak tartósan el is fogadtak.

Köszönettel és hálával tartozunk azoknak, akik az 1921. decemberi népszavazáson a Magyarországhoz való tartozásra szavazatukat adták és harcoltak azért, hogy Sopron, valamint a környező 8 település megmaradjon Magyarországnak.

„ha tűz, ha kard, ha jég ver,

Sopron csatáz, Sopron kitart

és győz is nagy hitével! „

(Somogyvári Gyula: Soproni dal) 

Lajtabánság

Amikor az átadás 1921. augusztus 28-án megkezdődött, helybeli lakosok, különítményesek, bosnyákok, német és osztrák katonatisztek az ország egész területéről, de főleg a Duna-Tisza közéből érkeztek, hogy megakadályozzák Sopron elvesztését. Összesen mintegy 2700 önkéntes gyűlt össze.

A harcok rövidesen kiterjedtek az átadásra ítélt terület egészére.

A szeptember 8-ai második „ágfalvi csatában” a felkelők visszavetették az osztrák csendőröket. A négy óránál is hosszabb ütközetnek három magyar és két osztrák áldozata volt.

A Nagykövetek Tanácsa október 4-éig adott haladékot az átadásra. Október 4-én azonban Felsőőrön kikiáltották az úgynevezett Lajtabánságot, élén Prónay Pállal.  Prónay október végén, Horthy többszöri ösztökélésére hagyta el a térséget.

Della Torretta olasz külügyminiszter közvetítésével 1921. október 11-e és 13-a között tárgyalóasztalhoz ült Bethlen István magyar kormányfő és Johannes Schober osztrák kancellár. A velencei Municipio palotában aláírt jegyzőkönyvben a felkelők eltávolítása fejében népszavazást helyeztek kilátásba Sopronban és a környező nyolc községben.

„Azon a dicső napon a cenkiek is szavaztak. Déli tizenkét óra előtt pár perccel, a szavazó urnák lezárása előtt történt, hogy egy úr érkezett öles léptekkel magyaros mentében, és közölte, szavazni szeretne. A szavazóbizottság elnöke az ívről fel sem nézve kérdezte az érkező nevét. Az azt mondta: Széchenyi István. Az elnök erre felkapta a fejét, s közölte: ilyen név nem szerepel a listán, s különben is, Széchenyi már meghalt. A mentés magyar azt válaszolta: ez igaz uram, de én nem az élők, hanem a holtak nevében jöttem voksolni.”  (Zentai László, újságíró)

Népszavazás

1921. december 8-án Felső-Sziléziából antant rendfenntartó kontingens érkezett Sopronba, hogy a velencei szerződés értelmében népszavazás döntsön Sopron város és szűkebb környéke sorsáról.  November 23-i keltezéssel látott napvilágot a népszavazási szabályzat. Ez többek között leszögezte, hogy a népszavazás előbb Sopronban történik meg, majd a következő nyolc falu voksolhat hovatartozásáról: Fertőrákos, Balf, Kópháza, Fertőboz, Nagycenk, Harka, Bánfalva, Ágfalva.

A Tábornoki Bizottság szabályzata szerint szavazati jogot azok a férfiak és nők kaptak, akik betöltötték a 20. életévüket, a népszavazási területen születtek, vagy ott illetőséggel rendelkeztek, vagy az 1921. január 1-je óta állandó soproni lakóhellyel rendelkeztek.

Október 20-a óta működött Sopronban - osztrákbarát helyi lakosok közreműködésével - az Ödenburger Heumatdienst nevű propagandaszervezet, amely röpcédulákkal, levelezőlapokkal, nyomtatványokkal agitált a helyi lakosság körében. Az élénk osztrák manipuláció végül a magyarságot is cselekvésre ösztönözte: magyar, német és horvát nyelvű kiadványokkal érveltek a Magyarországhoz tartozás előnyei mellett. Az intenzív retorikai szóváltások nemritkán tényleges fizikai atrocitásokhoz is vezettek.

December 14-én Sopron, 15-én Brennbergbánya, 16-án pedig Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópa, Nagycenk és Sopronbánfalva lakossága járult az urnákhoz.

Sopron 37 509 lakója közül 18 994-nek volt szavazati joga. Itt 89,2%-os részvétellel 72,7% szavazott Magyarországra.

A nyolc faluban a 7 900 jogosult 83,9%-os részvételével 54,6%-a Ausztria mellett szavazott. Magyarországra csak Nagycenken, Fertőbozon és Kópházán szavaztak többségben.

Az országgyűlés A soproni népszavazás emlékének törvénybe iktatásáról szóló 1922. évi XXIX. törvényben a Civitas fidelissima, azaz a Leghűségesebb város címmel jutalmazta Sopront, ahol a 61 méter magas Tűztorony déli részén ezután alakították ki az ún. Hűségkaput.

Felvidék 1938.

„Az a szép, az a szép,

Miénk lesz a Felvidék, miénk lesz a Felvidék.

Máramaros, Eperjes és Komárom,

Őrt állunk az ezeréves határon!”

(Az a szép-csárdás)

A Pesti Hírlap rendkívüli melléklete írja 1938. november 6-án: „A húsz év után Magyarországhoz visszakerülő Felvidéket akkor is boldog örömmel ölelné keblére az anyaország, ha ez a visszatérő országrész sivár és terméketlen pusztaság volna.

De nem így van!

Az a terület, amelyet a november 2-án megtörtént bécsi döntés visszajuttatott Magyarországnak, mindenféle vonatkozásban kincsét jelentette Szent István koronájának, amelynek gyöngyei közé íme most visszatér.

Ez a föld, amelyen az annyiszor megsiratott Kassa mellett olyan városok is vannak, mint Komárom, Munkács, Ungvár, Losonc, Léva, Beregszász, minden rögével a magyar történelem, a magyar kultúra, a magyar lélek évezredes dicsőségéről beszél. (...)

Ez a föld: Rákóczi földje, és amikor ezt mondjuk, ebben ott él az a fogalom is, hogy a halhatatlan magyar élet földje. A húszéves cseh rabiga megtörhette ennek a földnek a termékenységét, ezeknek a városoknak virágzását, de magyarságát nem áshatta alá.  A Felvidék minden kincsénél drágábbnak érezzük azt az egymillió magyart, amely vele együtt hazatér ezeréves otthonához, Magyarországhoz.”

„Mindenütt, amerre mentünk, őszirózsákat szórtak reánk. Kosárral, szakajtóval szórták a lányok az őszirózsát. Az autót behavazta a sok virág, mindenkinek jutott egy csokorra való.

- Milyen különös, kérlek! - mondja csendesen. - Ezt az országrészt, mint a többit, az őszirózsás forradalom vesztette el. S most, mikor visszatér a Felvidék, megint őszirózsát dobálnak: mintha az idő és az élet bocsánatot kérne és jóvá akarna tenni a jelképpel valamit.”  (Márai Sándor, Új Idők, 1938. november 20.)

 A Felvidék elméletileg a trianoni békediktátum révén került cseh elnyomás alá, a gyakorlatban azonban már 1918 vége óta megszállás alatt tartották a tótok. A nemzetközi körülményeknek köszönhetően 1938 őszén siker koronázhatta a magyar külpolitikai revíziós törekvéseit.

Hitler 1938. augusztusában gyakorlatilag felajánlotta a németországi látogatáson lévő Horthynak, Imrédynek és Kánya Kálmán külügyminiszternek a teljes Felvidék visszacsatolását arra az esetre, ha Magyarország a németek oldalán részt vesz a Csehszlovákia elleni támadásban, a magyar politikai elit azonban ezt az ajánlatot kategorikusan elhárította. Horthy ezt a lépést a magyar haderő felkészületlenségével indokolta, ezen kívül megfogalmazta azon kételyét, hogy Jugoszlávia Csehszlovákia segítségére siethet egy esetleges magyar támadás esetén. A náci nyomás ellenére a magyar vezetők tárgyalások által óhajtották elérni a Felvidék vagy legalábbis annak egy részének visszaszerzését.

Persze nem lehet a másik fél teljes érdektelensége mellett megegyezni. A magyar politikai elitnek számolnia kellett Benesék hajthatatlanságával. Kánya Kálmán kijelentette, ha Benes és elvbarátai feláldozzák a felvidéki magyar kisebbséget Európa békéjéért, nem marad el a magyar-csehszlovák konfliktus.

 1938. szeptember 21-én a Hősök terén nagyszabású revíziós gyűlés zajlott le. A magyar feltámadás előestéjén több mint 250.000 ember gyűlt össze a világháború hősi halottainak emlékkövénél. Az emberek sokasága az elszakított Felvidéket követelte vissza. Másnap Varsóban zajlottak le hatalmas tömegtüntetések a közös lengyel-magyar határ mellett.

1938. szeptember 30-án, nem sokkal éjfél után a vezető európai nagyhatalmak (Franciaország, Nagy-Britannia, Németország és Olaszország) aláírták a müncheni egyezményt. Ezzel úgy határoztak, hogy a Csehszlovákia nyugati határán fekvő, német többségű területeket - az ún. Szudéta-vidéket - a Német Birodalomhoz csatolják. Az egyik függelékben a számottevő felvidéki magyar kisebbség helyzetéről is megemlékeztek, igaz, csak Mussolini nyomására, Hitler ugyanis ezzel a problémával nem akart foglalkozni. A szöveg kilátásba helyezte, hogy amennyiben a magyar és a csehszlovák kormány 3 hónapon belül nem tud megegyezni sorsukról, úgy a 4 nagyhatalom egy újabb konferencián ennek a kérdésnek az eldöntésére is hajlandó.

Komáromban október 9-13. között magyar kezdeményezésre folytatott közvetlen tárgyalások nem vezettek eredményre a szlovák fél visszautasító álláspontja miatt. Csehszlovákiát a most már autonóm Szlovákia miniszterelnöke, a fasisztoid Tiso páter képviselte. A Kánya Kálmán külügyminiszter és Teleki Pál kultuszminiszter által vezetett magyar delegáció az 1920-as népszámlálási adatok alapján az önrendelkezési elv értelmében egy 14.153 km2-es, túlnyomóan magyarlakta területsáv visszacsatolását követelte, a többi felvidéki területen és Kárpátalján pedig népszavazást kért. A szlovák politikusok ebbe nem mentek bele, hiszen a magyarok valószínűleg a csonka országhoz való visszatérés mellett voksoltak volna. Először csak nemzeti autonómiát kínáltak, majd a Csallóköz (1.838 km2) visszaadását, végül egy nagyobb, de nem összefüggő határmenti zóna (5.405 km2) átengedését kínálták fel. A magyar küldöttség a szlovákok merevsége miatt megszakította a tárgyalásokat, majd megtette az előkészületeket az újabb négyhatalmi konferencia összehívására.

Az események hamar felgyorsultak. Október 12-én a magyar csapatok bevonultak Ipolyságra és a „cseh” Sátoraljaújhelyre. Vitéz Imrédy Béla magyar királyi miniszterelnök október 13-án a Függetlenségben vezércikket jelentetett meg „Igazságot, de gyorsan” címmel, majd 14-én Horthy és Imrédy nejeinek kezdeményezésére országos mozgalom indult a felvidéki testvéreink megsegítésére, 18-án pedig 250.000 frontharcos rendezett demonstrációs felvonulást a magyar igazság mellett. Október 21-én 100.000-res tömeg hódolt a magyar-lengyel barátságnak a budapesti Bem-szobor előtt.

 A britek és a franciák azonban nem szívesen asszisztáltak volna a csehszlovák szövetségesük újabb cserbenhagyására, Hitler pedig el akarta kerülni, hogy kiemelkedő fontosságú európai ügyekben a nyugati nagyhatalmak hozzanak döntést.

 Végül a bécsi Felső-Belvedere palota aranytermében 1938. november 2-án kompromisszumos megállapodás született. A Felvidék (és Kárpátalja) déli sávját visszacsatolták Magyarországhoz, és abból az 5 nagyvárosból, melyre mind a két fél igényt tartott (Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár és Munkács), az első kettő Szlovákiánál maradt, míg az utóbbi három hazatért Magyarországhoz.

 A megállapított határvonal végül 11.927 km2-t adott vissza Magyarországnak, s e területen a december közepén végrehajtott összeírás 1.041.401 lakost talált, ebből 879.0007 (84,4%) volt magyar, és 123.864 (11,9%) szlovák anyanyelvű. Hazatért Magyarországhoz Kassa, Rozsnyó, Ungvár, Munkács, Beregszász, Romaszombat, Érsekújvár, Komárom, Léva és Losonc. November 5-10. között a honvédség csapatai megkezdték a csehszlovák csapatok által kiürített területek átvételét. November 7-én Horthy csapatai élén visszafoglalta Komáromot, József királyi herceg pedig Párkányra. November 10-én Horthy a magyar honvédség élén óriási pompával vonult be Kassára. (Fontosabb bevonulások még: November 6.: Királyhelmec, Bodrogköz; november 7.: Torna, Ógyalla; november 8.: Érsekújvár, Krasznahorka, Rozsnyó; november 9.: Léva, Losonc, Fülek, Beregszász; november 10.: Ungvár, Munkács).

Minden felszabadított városban zúgtak a harangok, az utakon boldogságtól zokogó emberek térdepeltek és honvédeink virággal borított utakon lépdeltek.

Ez volt az a pillanat, amikor álmodni mertük Magyarország feltámadását. 

Kárpátalja 1939.

„Hazánk része, Kárpátalja, köszöntünk!

Újra magyar és boldog lesz a földünk!

El nem vehet senki tőlünk majd többé,

Miénk voltál és az is leszel örökké!”

(Korabeli nóta)

1939. február 16-án másodszorra is kormányt alakíthatott az Európa-szerte elismert földrajztudós, Teleki Pál gróf. Teleki a geográfia szakavatottjaként elsősorban geopolitikai dimenziókban gondolkodott. Röviddel kormányra lépése után memorandumban hívta fel a brit, francia, német és olasz kormányt Kárpátalja visszacsatolásának szükségességére. Ebben a memorandumban többek között arra hivatkozott, hogy a Nagyalföld a Tisza folyásának vonala miatt földrajzi egységet alkot Kárpátaljával. Teleki azzal érvelt, hogy a csehek által Kárpátaljára kényszerített Volosyn-kormány a drasztikus erdőirtással rablógazdálkodást űz, ezért fennáll a veszélye, hogy a hegyekről lezúduló víz elárasztja a Nagyalföldet.

Nem emiatt ugyan, de Teleki kormányra kerülése után a Ruténföld visszatérésének lehetőségei javulni látszottak. Február 17-én Butler, a brit külügyminisztérium helyettes államtitkára kifogásolta, amiért a franciák és az angolok 1938 őszén ellenezték a közös lengyel-magyar határ létrejöttét.

1939 tavaszán a csehszlovák belpolitikai válság rohamosan közeledett a végkifejlet felé. A szlovák nacionalisták egyre intenzívebben adtak hangot nyílt elszakadási törekvéseiknek „forrón szeretett cseh testvéreiktől” (Masaryk kifejezése), mire a „testvérek” katonai ellenrendszabályokat léptettek életbe.

1939. január 6-án Munkács mellett, Őrhegyaljánál fegyveres incidens zajlott le ukrán nacionalisták és a magyar határvédelmi alakulatok között. A magyar kormány ezt követően nyomatékosan figyelmeztette a csehszlovák kormányt, hogy hasonló támadás estén a jövőben nemcsak a határ mentén fog ellentámadást kifejteni, hanem a támadókat a határon túl is üldözni fogja. Március első felében a határincidensek ismétlődtek, s ugyanakkor a felfegyverzett ukrán Szics-gárda atrocitásai a magyar lakossággal szemben fokozódtak. Március 13-án a magyar kormány erélyes lépésre szánta el magát. Egyrészt utasította a vezérkar főnökét, hogy Ungvár és Munkács biztosítása céljából rendelje el a két várost környező magaslatok birtokbavételét, másrészt a budapesti csehszlovák követ útján jegyzéket juttatott el a cseh kormányhoz, amelyben követelte az internálások és az üldözések megszüntetését, Ruszinszko területének a cseh-szlovák csapatok által való kiürítését. Az ultimátum 12 órán belül kérte a csehszlovák kormány válaszát.

Március 14-e folyamán a német csapatok megszállták Csehországot és megalakult az önálló Szlovákia. A csehszlovák állam elemeire bomlott szét. Volosyn miniszterelnök új kormányt alakított és kikiáltotta „Kárpát-Ukrajna” függetlenségét, majd a területet német védelem alá helyezte. 

Ezek az események sürgős cselekvésre késztettek. A kialakult helyzetben a vezérkar főnöke elrendelte, hogy a Munkácsi-csoport Szolyvára, az Ungvári-csoport Perőcsényre, a Beregszászon állomásozó XXIV. határvadász zászlóaljból megalakult csoport pedig Nagyszöllösre törjön előre. A hadműveletek vezetésével a kassai hadtest parancsnokát, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérőrnagyot bízta meg.

Március 15-én hajnalban - az előző délután vett parancs értelmében- a támadáshoz csoportosult erők megkezdték a hadműveleteket. Március 17-ére a honvédség elérte a lengyel határt. A baráti lengyel és magyar hadsereg tisztjei örömmámorban úsztak.

Véres összecsapásokra került sor a Magyar Honvédség és néhány szlovák katonai egység között, amikor a magyarok néhány kelet-szlovákiai falut is elfoglaltak. A magyar-szlovák határt csak az 1939. április 4-én, Budapesten aláírt dokumentum rendezte.

A történelmi igazsághoz tartozik, amiről néhány történész a mai napig előszeretettel hallgat: miután a szlovákok saját elhatározásból proklamálták függetlenségüket, a Csehszlovák Köztársaság megszűnt létezni, mint a nemzetközi jog alanya. Magyarország ezért március idusán nem Csehszlovákiát támadta meg, hanem egy olyan kis tartományt, mely ezer éven keresztül a Magyar Királyság centrális részét alkotta.  Megfelelő vasúti és közúti összeköttetések hiányában amúgy sem lett volna életképes a tartomány, azt előbb-utóbb Lengyelország vagy Románia annektálhatta volna, vagy hitleri bábállam jött volna létre a soviniszta Szics-gárdisták vezérletével.

A helyreállított lengyel-magyar határ tette lehetővé, hogy Lengyelország 1939. szeptember 1-jei hitleri megtámadása után 140 ezer lengyel emigráns menedékjogot kapjon Magyarországtól. 

Kárpátalja visszatérését a nyugati diplomácia nyugodtan és jóindulatúan konstatálta. A londoni követ ki is jelentette, hogy örömmel tölti el a tény, miszerint Kárpátalját a Magyar Honvédség, és nem a Wehrmacht foglalta el. Még a párizsi követ is előnyösnek minősítette a lengyel-magyar határ újbóli létrejöttét, egyértelműen Németország diplomáciai vereségeként értékelve azt.

Erdély 1940.

„Felhangzott a szó, zeng az induló,

Győztesek megint, régi zászlaink.

Nézd a gúnyhatárt, széttiporva már,

Várnak újra mind, ősi bérceink.”

(Erdély induló)

Erdély felszabadulása

Erdély többet jelentett az itt élő két millió magyarnál, százszor is többet ezen kicsiny ország fájánál, sójánál, aranyánál és egyéb kincsénél. Erdély a magyar história, a magyar nemzeti tradíciók, a magyar költészet ihletet adó megszentelt helye. Itt tisztább a magyarság, magyarabb a szó, mélyebb a patriotizmus, mint máshol... Erdély fenntartója és megmentője volt nemzetünknek, amikor török és osztrák fennhatóság alatt állt az ország.

Az I. világégés legnagyobb nyertese területi szempontból a Román Királyság volt. Lényegében minden olyan területhez hozzájutott, ahol egyáltalában éltek románok: Bukovina, Erdély és a Bánság nagy része, Dobrudzsa. A trianoni békediktátum által privilegizált Románia foggal-körömmel a területi status quo-ra törekedett. Ezért orientálódott Franciaország felé és a kisantant keretein belül közeledett Csehszlovákiához és Jugoszláviához. Az ország azonban nagyon hamar a nemzetiszocialista ideológia hatása alá került.

Erdély 1918-19-es román megszállása óta ez a maroknyi erdélyi magyarság bízott abban, hogy Csaba királyfi legendája még egyszer valóra válik. És Iustitia jóvoltából, a történelem viharai közepette, még egyszer, valóra vált.

Az események sorát a Szovjetuniónak 1940. június 26-án Romániához intézett jegyzéke nyitotta meg, amelyben Besszarábia és Észak-Bukovina kiürítését és a Szovjetuniónak való átadását követelték. A román kormánynak a követelés elől nem állt módjában kitérni, ezért június 28-án a szovjet csapatok bevonultak az inkriminált területekre. A román kormány lemondott, a helyébe lépő pedig deklarálta az ország kilépését a Nemzetek Szövetségéből.

Magyarország számára elérkezett a történelmi pillanat. A magyar kormány 1940 tavaszán a trianoni határok módosítását kívánta, Románia azonban konszenzus helyett mozgósította és a magyar határra vonta hadseregét.

A magyar-román háborút elkerülendő Teleki Pál gróf miniszterelnök és Csáky István gróf külügyminiszter július 10-én Münchenbe utaztak, ahol Ribbentrop német és Ciano oalsz külügyminiszterek jelenlétében tárgyaltak a magyar követelésekről. Németország végülis hajlandó volt diplomáciai nyomást gyakorolni a román félre.

Ilyen előzmények után ült össze 1940. augusztus 15-én Szörényvárban (Turnu-Severinben) a román és a magyar delegáció, a tárgyalások azonban sikertelenül zárultak. A megbeszélések három napja alatt a román fél jottányit sem engedett álláspontjából.

A szörényvári tárgyalások megszakadását követő napokban Magyarország és Románia az egymás elleni háború lehetőségének tüzében égett. A magyar kormány megkezdte a katonai támadás előkészítését. Az elmérgesedett helyzetre való tekintettel augusztus 26-án mozgásba lendült az olasz és a germán diplomácia.

Végül a magyar és a román felet Bécsbe rendelték. 1940. augusztus 30-án került sor a döntőbírói határozat kihirdetésére. A felolvasást követően mindkét küldöttségnek átnyújtották az új román-magyar határt ábrázoló térképet. A román küldöttség vezetője, Manoilescu rápillantott a térképre, majd elszörnyedt, végül elvesztette az eszméletét és elájult. A sors fintora, hogy a Magyarország testéből 103 ezer km2-t kihasító románok ekként reagáltak 43 ezer km2-nyi terület elvesztésére.

A magyar kormánynak szeptember 5-e és 13-a között kellett birtokba vennie a 43.592 km2-nyi területet: Észak-Erdélyt és a Székelyföldet.

Az első nagyobb város, amit a IV. hadtest csapatai még szeptember 5-én felszabadítottak, Szatmárnémeti volt. Az ünnepélyes bevonuláson Werth Henrik vezérkari főnök és Bartha Károly honvédelmi miniszter kíséretében megjelent Horthy Miklós kormányzó is. Horthy Miklós az ünnepélyes szatmári fogadáson az alábbiakat mondta:

„Huszonkét évi keserves megpróbáltatás után valóra vált, amiben hinni nem szűntem meg soha egy percre sem. És most, amikor valóban itt állhatok Erdély szabad földjén, olyan mélyen meghat ennek a pillanatnak a nagyszerűsége, hogy érzelmeim kifejezésére alig találok méltató szavakat. A jelen öröme összefolyik lelkemben  a múlt bánatával és feltámad bennem a kérdés, hogyan is szakadhatott ránk magyarokra ez a szenvedés?

Tiszta lélekkel felelem rá a történelem ítélőszéke előtt, nem a mi hibánkból. Minket a sorsunk ide állított Kelet és Nyugat mesgyéjére, hazánk századokon át a romboló világtörténet országútján örökös harcok színtere volt, és mialatt Európa más boldogabb népei békés munkában gyarapodhattak és erősödhettek, a magyar örök harcokban vérzett, pusztult és fogyott.

(...) De fátyolt akarunk borítani ezekre a szomorú emlékekre. Ennek a felszabadult földnek a szenvedése véget ért, talán valami jó is marad utána. (...) Hiszem, hogy felszabadult véreink, akik ezen a boldog napokon ujjongva szórták virágaikat bevonuló katonáink elé, ilyen megerősödött, megacélozódott testtel és lélekkel térnek meg annak a hazának keblébe, amelynek hű fiai voltak a legsúlyosabb időben is.

(...) Egy szomorú korszaka a magyar történelemnek lezárulóban van. Kövessék az ünneplést a munka hétköznapjai. Mindenki vegye ki a részét a munkából, a nem magyar anyanyelvűek szintén, mert aki kifogásra nem ad okot, az boldogulhat nálunk is. (...) Gondolatban ma itt van minden magyar. Őszinte, mélyen átérzett szeretettel gondolunk azokra a testvéreinkre, akik most nem tértek vissza az ősi honba. Kérem őket, tartsanak ki és folytassák békés munkájukat. Sorsuk felett őrködünk. Valljuk ugyan, hogy erős megpróbáltatásoknak vannak kitéve, de hisszük, hogy kálváriájuk hamarosan véget ér.”

„Nem tudtam, hogy mi az, amit érzek: öröm vagy fájdalom. Éreztem, hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé, s végigkiáltani rajtuk riadó szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! De ugyanakkor meg kellett volna állni szemközt fordulva a déli dombvonallal, levett kalappal, s lehajtott fejjel. Nem lehetett csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak, keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni...” (Wass Albert: Jönnek!)

Szeptember 6-án a 2. és 1. hadsereg csapatai Nagyszalonta-Nagyvárad-Margitta-Tasnád-Nagybánya vonalát érték el. Szeptember 7-én megtörtént a nagybányai bevonulás. Szeptember 10-én délután a IV: hadtest csapatai már megérkeztek Marosvásárhelyre. Szeptember 11-én Erdély fővárosa, Kolozsvár fogadta a bevonuló magyar csapatokat és a Legfőbb Hadurat: Horthy Miklóst. Szeptember 12-én, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy és Zágon birtokba vételével befejeződött Székelyföld felszabadítása. Ezzel mindenütt elérték a Keleti-Kárpátok gerincét.

Észak-Erdély és a Székelyföld felszabadítása igazi heroikus diadalút volt. Fellobogózott városok, falvak, virággal telehintett utak és boldogságtól zokogó emberek jelezték, hogy Erdély földje immáron magyar föld.

„Megrendülten ismételgetjük, mintha önmagunkat akarnánk meggyőzni. Szatmárnémeti... Nagyvárad... Nagyszalonta... Kolozsvár... Marosvásárhely... Huszonkét év égető, fájó szavait világítóan boldog szavakká változtatta a csoda. Mert csoda történt velünk. Történelmünk rögös, véres és kegyetlen útja után, kitárultak előttünk a boldogság kapui. A sors sok büszke és dicsőséges percet osztott ki nekünk, de boldogat keveset. Az eszméletlen örömnek ezek a felcsukló, a lélek irtózatos feszültségéből feltörő hangjai, azok a boldog, forró zokogások, melyek nyomon kísérték a magyar sereget, a magyar sorsnak új dallamtöredékei.”  (Herczeg Ferenc: Az örök határ-Új Idők, 1940. szeptember 18.)

Délvidék 1941.

A Délvidék - mint minden Trianon előtti terület - visszaszerzése a két világháború közötti magyar vezetés fő célkitűzései között szerepelt, amely 1941 tavaszán vált realitássá.

Az 1940-es év utolsó meghatározó eseménye a december 12-én megkötött magyar-jugoszláv szerződés („Örök barátsági szerződés a Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között”) aláírása volt.

1941. március 4-5-én Pál herceg, Jugoszlávia régense a Berghofban megígérte Hitlernek, hogy a kormány képviselői alá fogják írni a háromhatalmi szerződéshez való csatlakozást. Erre 25-én került sor Bécsben, miután Dragisa Cvetkovic miniszterelnök és Alekszander Cincar-Markovic  külügyminiszter kézjegyével látta el a németek által megfogalmazott és előterjesztett okmányt.

Hiábavaló volt azonban a nagy óvatosság és a titoktartás, a jugoszláv kormány magánakciójára hamar fény derült. Március 27-ére virradó éjszaka a légierő néhány tisztje által vezetett népfelkelés - amelyhez a hadsereg is csatlakozott - megdöntötte a Cvetkovic-kormányt.

Az új vezetés, Péter trónörökös és Dusan Simovics tábornok katonai rezsimje elhatárolódott a csatlakozástól, csupán megnemtámadási szerződés aláírására lettek volna hajlandók. Hitler dührohamot kapott és felindultságában elrendelte, hogy a vezérkar a Görögország ellen irányuló, már meglévő Marita-tervet dolgozza át és terjessze ki Jugoszláviára is.

Az 1939. februárjában megalakuló második Teleki-kormánynak eltökélt szándéka volt, hogy a revíziós célkitűzésnek mind teljesebb, de békés úton történő megvalósítása mellett nem enged teret a német befolyás erősödésének, megőrzi a Magyar Királyi Honvédség erejét, ütőképességét a háború végéig és jó kapcsolatokat tart fenn a nyugattal, mindenekelőtt az angolokkal.

Az igazi trauma 1941. március 28-án érte a magyar felső vezetést, miután Sztójay Döme berlini magyar nagykövet Berlinből meghozta Hitler üzenetét, amely nagy vonalakban a következőket tartalmazta: a Balkánon új helyzet állt elő, és a fegyveres megoldás már eldöntött, amelyben a Magyar Királyi Honvédségnek is szerepet kell vállalni. Ezt követően a német vezetőség Magyarország revíziós igényeit teljes mértékben elismeri, éspedig addig a határig, amelyet Ő Főméltósága (Horthy) szab meg. Szóba jöhető területek közé sorolta Bácskát, Bánátot, sőt Hitler támogatást ígért a Horthynak oly kedves fiumei kikötő visszacsatolásának ügyében is. Továbbá egyetértést kért abban, hogy a horvátok kapjanak autonómiát és a német, illetve a magyar katonai vezetők egyeztessék a hadműveleti terveket.

Mivel Hitler azonnali választ kért, Horthy magához rendelte Teleki Pál miniszterelnököt, Bárdossy László külügyminisztert, Bartha Károly honvédelmi minisztert és Werth Henrik vezérkari főnököt. Többórás vita után Sztójay nagykövet a következő tartalmú válasszal utazott vissza. Berlinbe: A magyar fél a háromhatalmi szerződésnek megfelelően engedélyezi a német csapatok átvonulását, a repülőterek használatát, de a magyar katonai beavatkozás mértékéről és idejéről a minisztertanács később fog dönteni. A minisztertanács még azon a napon összeült. Tudomásul vették a Hitlernek küldött üzenetet, de Teleki véleményét támogatva a fegyveres fellépést csak akkor tartották célszerűnek, amikor a német támadás következtében a jugoszláv hadsereg ellenállása már megtört, a horvátok pedig kiléptek a szövetségből és kinyilvánították önállóságukat.

Mindazonáltal Horthy lelkesen fogadta az újabb revízió lehetőségét. A március 28-i minisztertanácsi ülésen Teleki felajánlotta a lemondását, amit csak miniszterei kérésére vont vissza. A kormányfőt végülis nem a Délvidék visszaszerzésére irányuló katonai akció ténye, hanem annak módja frusztrálta. A britek álláspontja az akcióval szemben világos volt: egy Jugoszlávia elleni katonai támadás ténye maga után vonná a britek hadüzenetét. Ha pedig a magyar fél vonakodott volna a támadásban való részvételtől, úgy a németek egy ütközőállamot hoztak volna létre a Délvidéken.

A helyzet súlya alatt Teleki Pál gróf miniszterelnök összeroppant: 1941. április 3-án hajnalban - máig tisztázatlan körülmények között - állítólag főbe lőtte magát.

A kormányzó Teleki utódjául az addigi külügyminisztert, Bárdossy Lászlót nevezte ki miniszterelnöknek. Churchill brit miniszterelnök szavai - miszerint a második világégést lezáró béketárgyaláson egy széket üresen hagynak Teleki tiszteletére-, üres frázisnak bizonyultak.

A délvidéki hadműveletnek azonban Teleki Pál önfeláldozása után is meg kellett indulnia. A háború első jelei április 6-ától már a magyar-jugoszláv viszonylatban is megmutatkoztak.

Április 7-én  hazánkat több légitámadás érte. Szegedet hat alkalommal támadták meg a jugoszláv királyi légierő gépei. A célpont a vasútállomás és a repülőtér volt. A károk a magyar légvédelemnek és a német vadászrepülőknek köszönhetően nem voltak jelentősek.

Kisebb kötelékek támadták meg Pécset, Szegedet, Siklóst, Kelebiát, Körmendet, Zalaegerszeget és több vasúti szerelvényt, közöttük személyvonatokat is. Az anyagi kár nem volt jelentős, de egy gyermek meghalt, és többen súlyosan megsérültek.

A jugoszláv granicsárok (határőrök) több esetben átlépték a magyar határt, és támadást intéztek biztosító erőink ellen. A magyar határvadászok a támadásokat minden esetben visszaverték, és több foglyot ejtettek.

Április 10-én Kvaternik Slavko Zágrábban proklamálta az önálló horvát államot, ezzel a Jugoszláv Királyság megszűnt létezni. Ilyen körülmények közepette, április 11-én, a kora délutáni órákban a Magyar Honvédség a Duna-Tisza közén és a Baranyai-háromszögben átlépte Magyarország trianoni határait.

Április 12-én délben a 12. gyalogdandár csapatai bevonultak Zomborba. Az éjszakai órákban a honvédeket jugoszláv utóvédek és partizánok támadták meg, aminek következtében kíméletlen utcai harcok keveredtek.

Ezzel egyidejűleg az V. hadtest csapatai elérték Szabadkát, majd a Stomm Marcell vezette egység pedig a Csantavér felé vette az irányt.

A hadjárat nagyjából április 20-a körül befejezést nyert. Bánát kivételével a trianoni békediktátum által elszakított délvidéki területek visszatértek az anyaországhoz.   A Bánátot Hitler személyes ígérete ellenére sem juttatta vissza Magyarországnak, az egész terület német katonai megszállás alatt maradt.

A Bácskában maradt és a Tisza-menti mocsarakban meghúzódott szerb katonaság bandákba verődve kezdte meg a harcot a magyar biztonsági szervek ellen, felszítva ezzel a gyűlölet lángját.

Bárdossy László a népbírósági tárgyalásán a következőképpen indokolta a magyar kormány délvidéki manőverét:

„Ha a Szovjetunió kormánya 1939. szeptember 18-án arra hivatkozhatott, hogy azért vonult be a kelet-lengyel területekre, mert Lengyelország megszűnt létezni, akkor a magyar kormánytól lehetetlen megtagadni azt a jogot és a teljes jóhiszeműséget, hogy analóg jogcímen újra birtokba vette a Délvidék magyarlakta területeit.” (Bárdossy László)

Források: nemnemsoha.gportal.hu

crowland.uw.hu

Teleki Pálról feketén-fehéren-Rubicon 2004/2

Földi Pál: A Magyar Királyi Honvédség

wikipédia

sopron.info.hu

Fiziker Róbert: Ausztria, fuss innen!

Ifj. Sarkady Sándor: Civitas Fidelissima - Felkelés és népszavazás - In: Rubicon 2010/4-5 sz., Trianon és a '20-as évek Magyarországa

A Függetlenség 1939-es évkönyve

Tolnai Világlapja, 1938. szeptember 28

Pesti Hírlap

Új Idők

Solymossy Péter: Magyar revízió svéd szemmel

Zeidler Miklós: Az első bécsi döntés visszhangja -In: Rubicon 2003/7-8 A Horthy-korszak naplók és memoárok tükrében 

Czettler Antal: Lengyel tervek Közép-Európa újrarendezésére és Kárpátalja visszatérése a magyar anyaországhoz 1939 márciusában, in: Magyar Szemle

Románia a háború idején-In: Hadi Krónika folyóirat

L. Balogh Béni: A második bécsi döntés-In: Rubicon, 2005/6

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.