A magyar kultúra tiszteletének adózva, ebben a cikkben a Himnusz lesz olvasható. Majd a Szózatról is szó esik.

Végül több idézet is fog szerepelni, amelyek a kultúra jelentőségéről szólnak.

Himnusz

Magyarországon a 18. században még az „Ah hol vagy, magyarok tündöklő csillaga” és a „Boldogasszony anyánk” illetve a reformátusok (főleg Erdélyben) a „Tebenned bíztunk eleitől fogva” kezdetű vallásos énekeket éneklik néphimnusz gyanánt. Majd a 18. század végén és a 19. század elején a „Rákóczi-induló” is föl-föl hangzik, mint nemzeti himnusz, mely egy ősi kuruc induló.

Kölcsey Ferenc 1823-ban megírja a „Hymnus a ’ Magyar Nép zivataros századaiból” című költeményt. 1844 februárjában a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdet a Himnusz megzenésítésére. Erkel Ferenc egy óra alatt veti papírra művét, mellyel megnyeri a pályázatot, ahol 13 beadvány vett részt. 1844 augusztusára e megzenésített költemény a magyar nép akaratából nemzeti himnusszá vált.

(Kevesen tudják, hogy a Himnusz eredeti hangszerelése gyorsabb, mint az utóbbi évtizedekben használt változat, amely Trianon után lett szomorkásabb. Erkel Ferenc zenéjét ugyanis az akkori közhangulatnak megfelelően Dohnányi Ernő hangszerelte lassabbra, romantikusabbra. Jelenleg ez a hivatalos, és ma már mindenki csak ezt ismeri és használja.)

Himnusz

A magyar nép zivataros századaiból

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött, s felé
Kard nyúlt barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját e hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.

Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virul
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hő szeméből!

Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbűnhődte már e nép
A múltat s jövendőt!

(Cseke, 1823. január 22.)

Szózat

Már a 17. században megfogalmazódott az egyetlen haza gondolata. A 19. század elején már a köztudatban is erősen él a csapásokkal teli múlt és a boldogabb jövő reménye. Széchenyi István az országgyűlésben a magyar nyelv ügyében emelt beszédében kijelenti: „A magyarnak csak itt van egyedül hazája …” Ilyen előzmények után 1836-ban Vörösmarty Mihály megírja a Szózatot. Kossuth Lajos így méltatja Vörösmartyt: „Ha soha mást nem írt volna bár, mint a Szózatot, ezen egy művével is hervadhatatlan koszorút körített homlokára.”

1843 januárjában a Nemzeti Színház igazgatója pályázatot ír ki a Szózat megzenésítésére. A beérkezett huszonkét pályamű közül Egressy Béni alkotása két másik pályaművel kerül a Nemzeti Színházban bemutatásra, s itt dől el Egressy művének elsősége.

A Szózatot Erkel Ferenc is megzenésítette. Hogy pontosan mikor, arról eltérőek a vélemények. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy 1843-ban írta meg, azonban a pályázatra nem adta be, mivel ő maga is tagja volt a bírálóbizottságnak. 

Szózat

Hazádnak rendületlenűl

Légy híve, oh magyar-.

Bölcsőd az s majdan sírod is,

Mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kívűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor

Apáid vére folyt;

Ez, melyhez minden szent nevet

Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért hős

Árpádnak hadai;

Itt törtek össze rabigát

Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák

Véres zászlóidat,

S elhulltanak legjobbjaink

A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!

Hozzád bátran kiált:

„Egy ezredévi szenvedés

Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív

Hiába onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,

Hol a temetkezés fölött

Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,

Népek veszik körűl,

S az ember millióinak

Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl

Hazádnak, oh magyar:

Ez éltetőd, s ha elbukál,

Hantjával ez takar.

A nagy világon e kívűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.

(1836)

Idézetek:

„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.”

(Kodály Zoltán)

„A műveltség nem ünneplőruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete.”

(Németh László)

„A nemzet élete a kultúrával azonos, nem a politikai történésekkel, melyek csak átfutnak fölötte, mint a szél. A kultúra és a nemzet azonossága az a mindeneken felül álló erő, mely ellen tehetetlenek a fegyverek, és mellyel szemben értelmüket vesztik a szögesdrótok.”

(Wass Albert)

(A Himnusz elődei)

(Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga

Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga!

Ki voltál valaha országunk istápja!

Hol vagy István király? Téged magyar kíván,

Gyászos öltözetben teelőtted sírván.

Rólad emlékezvén csordúlnak könnyei,

Búval harmatoznak szomorú mezei.

Lankadnak szüntelen vitézlő karjai,

Nem szünnek iszonyú sírástól szemei.

Virágos kert vala híres Pannónia,

Mely kertet öntözé híven Szűz Mária.

Kertésze e kertnek István király vala:

Behomályosodott örvendetes napja.

Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid,

Hozzád fohászkodunk árva maradékid.

Tekints, István király szomorú hazádra,

Fordítsd szemeidet régi országodra.

Reménységünk vagyon benned s Máriában,

Mint magyar hazánknak hív királynéjában.

Még éltedben minket ennek ajánlottál,

És szent koronáddal együtt feláldoztál.

Névtelen, 16. sz.)

(Boldogasszony, Anyánk

Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,

nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél el szegény magyarokról.

Ó Atyaistennek kedves, szép leánya,

Krisztus Jézus anyja, Szentlélek mátkája!

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél el szegény magyarokról.

Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,

anyai palástod fordítsd oltalmunkra!

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél el szegény magyarokról.

Kegyes szemeiddel, tekintsd meg népedet,

segéljed áldásra magyar nemzetedet.

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél el szegény magyarokról.

Sírnak és zokognak árváknak szívei

hazánk pusztulásán s özvegyek lelkei.

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél el szegény magyarokról.

Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,

nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél meg szegény magyarokról.

18. sz.)

(Tebenned bíztunk eleitől fogva

Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, téged tartottunk hajlékunknak!

Mikor még semmi hegyek nem voltanak, Hogy még sem ég sem föld nem volt formálva,

Te voltál és te vagy, erős Isten, És te megmaradsz minden időben.

Az embereket te meg hagyod halni, És ezt mondod az emberi nemzetnek:

Légyetek porrá, kik porból lettetek! Mert ezer esztendő előtted annyi,

Mint a tegnapnak ő elmúlása És egy éjnek rövid vigyázása.

Kimúlni hagyod őket oly hirtelen, Mint az álom, mely elmúlik azontól,

Mihelyt az ember felserken álmából, És mint a zöld füvecske a mezőben,

Amely nagy hamarsággal elhervad, Reggel virágzik, estve megszárad.

Midőn, Uram, haragodban versz minket, Ottan meghalunk és földre leesünk,

A te kemény haragodtól rettegünk, Ha megtekinted mi nagy bűneinket,

Titkos vétkünket ha előhozod, És színed eleibe állítod

Haragod miatt napja életünknek Menten elmúlik nagy hirtelenséggel,

Mint a mondott szót elragadja a szél. A mi napink, miket nekünk engedtek,

Mintegy hetven esztendei idő, Hogyha több, tehát nyolcvan esztendő.

És ha kedves volt is valamennyire, De többnyire volt munka és fájdalom;

Elkél éltünknek minden ékessége, elmúlik, mint az árnyék és az álom.

De ki érti a te haragodat? Csak az, aki féli hatalmadat.

Taníts meg azért minket kegyelmesen, Hogy rövid voltát életünknek értsük,

És eszességgel magunkat viseljük! Ó, Úr Isten, fordulj hozzánk ismétlen!

Míg hagyod, hogy éltünk nyomorogjon? Könyörülj már a te szolgáidon!

Tölts bé minket reggel nagy irgalmaddal, Hogy jó kedvvel vigyük véghez éltünket,

Ne terheltessünk nyomorúságokkal! Vígasztalj minket és adj könnyebbséget,

És haragodat fordítsd el rólunk, Mellyel régóta ostoroztatunk!

Szolgáidon láttassad dolgaidat, Dicsőségedet ezeknek fiain!

Add értenünk felséges hatalmadat, Mi kegyes Urunk, ó, irgalmas Isten!

Minden dolgunkat bírjad, forgassad, Kezeink munkáit igazgassad!

17. sz.)

(Rákóczi induló

Magyarok Istene, rontsd a labanc erejét!

Közeleg az óra csata riadóra

Hogy a magyar akarata, csata vasa, diadala

mentse meg a szomorú hazát.

Hős Rákóczi népe, kurucok, előre!

Diadal veletek, ellenes feletek letiportátok,

verje gonoszokat átok!

Már a hazán íme újul a vész,

Íme a gonoszok seregi fenyegetik.

Hej! Hova lettek a hős daliák?

Hova lettek a hős, a derék vezetők,

A szegény nép sokezerje,

A legigazabb dalia vezér

Bujdoshatnak most szanaszét.

Lobogónk magasan, ez a büszke nemzet újra talpon áll.

Aki előtt ellen soha meg nem áll

csak elő, csak elő, csak előre!

Szabadon él a magyar vagy érje a halál.

Mert a magyarok Istenére, szent nevére,

esküt esküre teszen e hős nép:

Míg ragyogón kel a nap az égen,

Rab a magyar soha, soha, soha, soha, sohase leszen.

18. sz.)

Forrás: Vér Sándor: Életfa 85. – 86. oldal alapján.

Kép: pondoly.hu

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.