„Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék.”  (Apponyi Albert beszéde a békekonferencián)

Brit és olasz részről mély döbbenet fogadta Apponyi Albertnek az utolsó szó jogán, három nyelven elmondott beszédét a békekonferencián.

Az antant-hatalmak a csehektől, románoktól és szerbektől kapott – többnyire - fals információk, adatok alapján alkottak képet Magyarországról, és húzták meg a határokat. Herczeg Ferenc írása kitűnően demonstrálja, hogy a Magyarországot keresztre feszítő győztesek egy része tisztában sem volt a Kárpát-medencei geopolitikai, történelmi és kulturális viszonyokkal. Emellett egy jó adag közöny is övezte az „új Európa” létrehozóinak ideológusait.

Az amerikai elnökről azt is följegyzi, hogy az új olasz határ megállapításánál a Brennert Brunnernek nevezte, Fiuménél pedig a Susákot Asáknak... Mikor pedig Törökország határainak megváltoztatására került sor, akkor Lloyd Georggal megtörtént a „mulatságos” eset, hogy az előtte fekvő hegyrajzi térképet néprajzi mappának nézte. A zöldszínű foltokról azt hitte, hogy azok görög, a barnákról pedig, hogy török többségű területek, és ebből szigorúan le is akarta vonni a következtetéseket. (...) „Benesék olyan etnográfiai dajkameséket tudtak elhitetni azzel a társasággal, amilyeneket akartak... Lehetett-e ilyen démoni kontárok munkájának más eredménye, mint a trianoni szörnyszülött, amely a születése pillanatában már a rothadás szagával töltötte be Európát?”  (Herczeg Ferenc: Békeszerzők)

Magyar békedelegációt csak 1919 decemberében hívták meg a béketárgyalásokra, ahol 1920. január 16-án, először és utoljára kifejthette álláspontját a trianoni béketervezetről. Nem volt ez más, mint az utolsó szó jogán elmondott beszéd, a szerződés tartalma már rég eldöntött tény volt, egyes részei a már korábban megkötött egyezményekben is szerepeltek.

A magyar delegáció vezetője, a 74 éves Apponyi Albert kétórás beszédet tartott: tolmácsot nem kért, franciául, angolul, majd olaszul fejtette ki álláspontját. Apponyi helyére tette a Magyarországgal ellenséges politikusok csúsztatásait, és bemutatta a valódi tényeket: a nemzetiségi megoszlást (román tájékoztatás szerint a székelység például nem magyar nemzetiségű népcsoport), a Wilson által oly előszeretettel hangoztatott „népek önrendelkezési jogára” és a megmaradt Magyarország életképtelenségére hivatkozott, népszavazást kért. A beszéd hatására Lloyd George brit miniszterelnök és az olasz küldöttség is a szerződés újratárgyalását kérte. A brit külügyminiszternek kellett figyelmeztetnie főnökét, hogy ezt ne erőltesse, mert már rég aláírta a döntést. Nagy-Britannia  Trianonban lényegében „szabad kezet adott” a francia miniszterelnöknek, a magyarellenes érzelmeket tápláló Clemenceaunak.

(Clemenceau egyébként lobbanékony természetű, agresszív és ellentmondást nem tűrő személyiség volt, ezért számtalan alkalommal futottak zátonyra miatta a tárgyalások. Nem ritkán tárgyalópartnereivel üvöltve viharzott ki a teremből. Hírhedt volt cinizmusa is.

A politikus az 1920. évi választások alkalmával elveszítette az államelnöki posztért folytatott harcot. Visszavonult és emlékirataival foglalkozott egészen 1929-ben bekövetkezett haláláig.)

A briteket inkább a volt német gyarmatok „sorsa” érdekelte. Az amerikai küldöttség még a békekonferencia alatt elhagyta Párizst.

A Párizs környéki békerendszer – a vesztesek aránytalan és példa nélküli büntetése – már a kortársak szerint is magukban hordozták az újabb világégést. „Ez nem béke, ez egy húsz évre szóló fegyverszünet” – jelentette ki 1919 júniusában Ferdinand Foch marsall, az antant haderők főparancsnoka.

(Megjegyzés a trianoni békediktátum kapcsán: nemzetiségi jogokra hivatkozva - a teljesen téves határok meghúzása melett, ami a tájékozatlanság, felelőtlenség együttes jelenlétéből fakadt - kivétel nélkül olyan nemzetek hoztak igazságtalan döntést országunk felett, vagy fordítottak neki hátat, akik történelmük során néger rabszolgákat tartottak sokszor embertelenül, benszülött falukat, törzseket igáztak le "csak" fűszerekért, vagy irtottak ki indiánokat a földjükért. Kultúrákat sűlyesztettek el! Akkor hol voltak a nemzetiségi jogok? Ezeket a tetteket milyen "nemesnek" nevezett cél vezérelte? Azok a tettek természetesnek számítottak felelősök nélkül? Nekik nem kellett volna jóvátételt fizetni?

Ezzel szemben a magyar nemzet történelme során csak a Kárpát-medence és az itt élő népek egységére törekedett. Egy nemzetet sem irtott ki, kultúrájukat nem tiporta el.

Mitöbb: A magyarság - amit ebben az értelemben a Nagy-Magyaországon élők alkották - volt a nyugat védőbástyája mindenféle vésszel szemben.)

Trianon sokkja

„Ezen a földön minden – töredék,

Derékba törnek tölgyek, jegenyék,

Viharba pusztul minden szép vetés,

S csak temetés van, mindig temetés…”

(Sajó Sándor: Mohács -1926) 

A békediktátum vezetői az aláírás időpontját június 4-én délelőtt 10 órára tűzték ki.

Az ország hangulata nyomasztó volt, a sajtó hangja levert, rezignált, drámai.

A kormány június 4-én katonai készültséget rendelt el az összes csapattesteknél, csendőrösszpontosítások történtek és a városokban a rendőrőrszemeket megkettőzték.

Rádió akkor még nem volt. Párizzsal állandó telefonösszeköttetésben állt Budapest. A nagy lapok kiadóhivatalai előtt tömegek lesték a kirakatban időnként megjelenő hírközleményeket. Az utcák reggel óta valami furcsa nyugtalansággal voltak tele. Minden arcon szorongás, a tekintetek fáradtak, üresek, mint a halottasházaknál virrasztás után. Még a szokott utcazaj is tompább volt, mint máskor.

„Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. (...)

És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”  (Karinthy Frigyes levele fiához, 1921)

Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangozással temették múltjukat és jövőjüket.

Budapest percek alatt feketébe öltözött. Perceken beül fekete gyászlobogók lengtek mindenütt, az ablakokban fekete drapériák. Az utcák fekete gyászruhákkal teltek meg. Emberek, asszonyok, férfiak, gyerekek mentek az utcán patakzó könnyekkel, nem egyszer hangosan zokogva. Emberek rázták az öklüket az ég felé, hangosan átkozódva. Az Oktogon sarkán egy rokkant katona letépte zubbonyát és könyökben levágott csonka karját mutatva, őrjöngve kiabálta: „Hát ezért?”

Az utcákon ismeretlen, egymást soha nem látott emberek borultak egymás nyakába, a terek padjain zokogókat vettek körül vigasztaló emberek és az állandó és szakadatlan harangzúgásban rohant bele a gyászba és kétségbeesésbe ezer pesti rikkancs „Rendkívüli kiadás.” A lapok gyászkeretben, mindenki mohón olvasta, amit úgyis tudott, mindenkiben fellángolt a tehetetlen düh, csoportokban vezércikkeket olvastak fel hangosan...A Múzeum-téren elkezdték a himnuszt énekelni...és a harangok kongtak, kongtak szakadatlanul, szinte elviselhetetlenül.

A templomok gyorsan megteltek síró emberekkel, hisz a kétségbeesés mélyén mindnyájan Istenbe próbáltunk kapaszkodni, papok mentek fel a szószékre megkísérelni a lehetetlent, vigasztalni ott, ahol nem volt vigasztalás.

A vidéken ugyanez volt a kép. Harangkongás, gyász és kétségbeesés mindenütt. Néhány ökölcsapáson, kisebb verekedésen kívül rendzavarások nem fordultak elő, hiszen az összes italmérések zárva voltak és minden közbiztonsági intézkedés megtörtént. Csak a harangok kongtak 10 órától kezdve mindenütt, minden városban és minden faluban két órán keresztül.

E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes gimnazista akkoriban. „Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig....és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt: „A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra s mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne takarja el elölünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szilárd arcán. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: „Consummatum est”

Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a harangok.

Nagy-Magyarország keresztre feszítésének napja volt: 1920. június 4.

P é n t ek ....."

Forrás: Dr. Padányi Viktor: Egyetlen menekvés

„Most már megdörzsölhetjük szemünket: egyelőre nincsen tovább. Ez a nap lebukott, ennek vége. És arcunkról letörölhetjük a könnyeket. Még a nyomukat is. Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit; valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy legyen az zárva örökre. Ahová magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket.

(...) Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé! Nem akkor halt meg, amikor Párizsban temetését rendezték, de akkor. amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis: nem vagyok már a régi.

(...) Napnyugat felé pedig ne nézzünk többé! Attól csak nehéz a szívünk, és fáj a szemünk. Ott lebukott a nap, és csak az ég veresedik még, és az égen gomolygó nehéz sorsfellegek. Attól csak könnyünk csordul ki már..." (Kós Károly: Kiáltó szó, 1921)

Forrás: nemnemsoha.gportal.hu

jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/trianon_emleknapja_a_trianoni_bekeszerzodes_megkotesenek_napja

Erdélyi Napló

FigyelőNet

wikipédia

L. Nagy Zsuzsa: A főváros román megszállás alatt-In: Budapesti Napló, 1994/2

Stibli Anikó: Clemenceau, a trianoni döntőbíró - In:Nagy Magyarország történelmi magazin, I. évfolyam 1. szám

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.