Heti vers
Kiss Dezső
Négy Szobor
Napnyugotnak izenem: közszájon forogjon,
Mindenkinek szíve csak ettől dobogjon,
Minden vércseppecske ettől izzon, forrjon,
Fertő selymes habja csak ettől suttogjon,
Rejtelmes nádasa csak ettől suhogjon…
— Ezt súgja a szellő, a szélvész rikoltsa,
A nagyczenki kripta ez egyet dobolja,
Ezt hirdesse fennen büszke Esterháza,
Ez lángoljon ősi Sopron városába:
Kedves hű testvérünk, nem adunk, nem adunk
A rablóknak, inkább mindnyájan meghalunk…
Északnak izenem, hol a büszke Tátra
A magyar égboltot karjaiba zárja,
Hol piheg remegve ódon Igló, Lőcse,
Kézsmárk, hős Thököly nyugovója, fészke.
Izenem Dévénytől Pozsonyig, Kassáig.
Urunk, fejedelmünk, Rákóczi sírjáig…
— Ordítsa szavamat a dühöngő orkán,
Váljon mennydörgéssé fenyveseknek ormán,
Legyen benne minden csillag sugarába,
Amely felé sóhajt a pásztor mélázva,
Ezt tükrözze vissza Csorba smaragd tükre,
Szikrázza Tarpatak minden gyémántcsöppje,
Dörögje ős Kriván, suttogja szép Selmecz
Hogy: amint egykor volt, nemsokára úgy lesz!
— Akik belopóztak őrizetlen házba
S az alvó beteget lekötötték láncba,
Nem lesznek sokáig bitor urak itten,
Úgy segéljen minket Urunk, a nagy Isten!…
Izenem Keletnek: Drága szép testvérünk,
Te feléd sóhajtunk, könnyünkön át nézünk…
Szent László városa, szép, szomorú Arad,
Látjuk könnyeteket, halljuk sóhajtokat…
Kolozsvár, Segesvár, legendás vidékünk,
Bűvös Szent Anna-tó, tudjuk, mi vagy nékünk…
Ősi Vajdahunyad rabbilincsbe zárva,
Hörgéstek, kínotok az egeket rázza…
— Ha a rab nap után leszáll a rab este,
Szálldosson hozzátok Petőfinek lelke…
S ha megnyílnak egykor majd a katakombák,
Melyek testvéritek segítségét hozzák,
Gúzsba vert erőtök akkor kipattanjon,
Suttogástok akkor mennydörgésbe csapjon,
A kráter kitörjön, tüzes eső hulljon;
Addig suttogjatok, szép dajkamesékbe,
Élesszetek hitet, bizalmat a vérbe,
Elmegyünk hozzátok, elmegyünk, elmegyünk,
Nem nyugszunk, míg újra egyekké nem leszünk…
Délnek azt izenem, mely kincseit tárja
És most a rablóknak gazdag éléstára,
Duna Tisza köze, Bácska, híres Bánság,
Lihegő kebletek ölelésünk várják…
— Szabadka, Temesvár, nem vártok sokáig,
A szent Turulmadár kiterjeszti szárnyit
S rebbenve, sikongva szólít a tettekre.
Vérpatakok folynak a kalásztengerbe…
Megjelenik újra Hunyad’ es Kapisztrán
S magyar zászló leng majd tornyaitok ormán…
Édes szép leányzó, örömtől csapongva
Oltalmad találod a magyar karokba’…
Miénk lészesz újra, úgy, mint voltál eddig,
A mezők, a hegyek a mi nevünk zengik. —
Ébren aludjatok, míg üt a szent óra
Édes ölelésre — a találkozóra…
S izenem, kiáltom szét a Nagyvilágba,
Hogy hiába suhog galád hóhérbárdja,
Hiába firkálják a sok papirrongyot,
Hiába diktálnak röhögve rabkosztot,
Hiába fonják a rabság kenderkócát,
Hiába lopják el testünk koldusrongyát,
Hiába alkusznak settenkedve, félve
Az orvul leütött végső vércseppére,
Bármit karatyolnak, voltunk, vagyunk, leszünk,
A mi szűz portánkon csak nekünk van helyünk…
Ki ide tolakszik, ebül jött, megjárja,
Kiverjük a mérgét; ebül lesz halála.
Úri gavallérság ki van innét irtva,
Szívnek bárgyú könnye ki van innét sírva,
Hitetlenek lettünk mindenben, mindenben,
Nem hiszünk mi már, csak a magyar Istenben,
Csak egyedül Benne az örök igazság,
Mert őbenne fogant a nagy Magyarország!…
|