| 		
		 
 Helyi értékeink
Pásztor Roland 2012. április 23.  2012.04.25. 07:36 
	  
	 Csárdáink régen és napjainkban 
	  
	Lassan feledésbe merülnek azok a legendás út menti megállóhelyek, csárdák, amelyek a lovas szekérrel, hintóval közlekedő utazók, állataikat terelő pásztorok, vásárba igyekvő állattartók, fontos megálló helyei voltak. Itt találkoztak a környéken élő pásztorok, és a híreket is innen tudták meg a környéken élők, amelyeket az átutazók az ország minden tájáról szállítottak. Összeállításomban ezekről a meghatározó csárdákról írok, és máig tartó szerepüket foglalom egy csokorba.  
 
	  
	Soknak már csak a helye van meg, de pl. a régi Balaton csárdának még áll a romos épülete Jászkarajenő és Tiszajenő között az évezredes út mellett, amely Budát kötötte össze az egyik legfontosabb tiszai átkelővel a vezsenyi révvel. Ezeknek az út menti csárdáknak a közös jellemzője volt, hogy a lovakat meg lehetett pihentetni. Az udvaron volt istálló, gémeskút, kocsiszín. A régi utazó emberek nem tértek be minden útjukba akadó csárdába, hiába csalogatták őket feltűnő cégérek. A lényeg a minél gyorsabb célba érés volt. Mulatozással, lakomákkal nem akarták eltölteni az időt. A fő cél a megálláskor az állatok felfrissítése, pihentetése volt. Dédapáink étkezései pontos időközönként történtek. Kora hajnalban keltek útra, nem ettek, nem ittak semmit, csak a szokásos pálinkából néhány korttyal felmelegítették magukat. Pontosan nyolc órakor a szekéren elővették a kenyeret és a szalonnát, és megreggelizek. Húsz- harminc kilométerenként megálltak, az arra alkalmas csárdánál. Kifogták a lovakat, az istállóba vezették zabot adtak nekik, megitatták őket, a lőcsös kocsi hátsó részébe, a saroglyába szénát szórtak, és csak ezután tértek be a csárdába. Elővették a kenyeret, füstölt kolbászt, szalonnát, sót, hagymát és a többi kelléket az ebédhez, amelyet pontban déli 12 órakor megtartottak. Bort a tisztesség kedvéért a csárdástól kértek, de nekik is volt saját a csikóbőrös kulacsukban. Ugyanígy történt a vacsora is. Éjszakára mindig megálltak, és fedett hely alá húzódtak, biztonsági okokból a drága vásári portéka, és a lovak miatt. Kímélték az állatokat, nem vették ki az erejüket bármilyen hosszú úton is voltak. A szegényebbek le sem vetkőztek, rákönyököltek az asztalra és úgy szundikáltak a hajnali indulásig, vagy a kocsin pihenték ki magukat. A módosabbak szobát vettek ki és ágyban pihenték ki a fáradalmaikat. A csárdák berendezése szegényes volt. Volt benne pár asztal, szék, valamint sok helyen a pultot kármentő védte, amely fa lécekből készült, és körbevette a pultot. Az elején egy nyitható ablak volt, ahol a kiszolgálás történt, és gyorsan le lehetett csukni, ha a nem ritka verekedések kitörtek.  
	Strázsi Mihály kőröstetétleni lakos mesélte, hogy 1940-ben, a Kettős csárdában a hevesebb vérmérsékletű legények kötekedtek, és hangosabban mulattak a kelleténél egy bálban. A megérkező csendőrök a hátsó ajtón mentek be a csárdába, és a pult mögé kirakták egyikük tollas kalapját. Ezt gyorsan észrevette mindenki. Akinek kellett értett a jelzésből, és pillanatok alatt elcsendesedtek a hőzöngők. A csendőröknek ki sem kellett menni a vendégek közé, sőt nem is látták őket. 
	  
	A mezei csárdákat a marhahajtók látogatták, a környéken nagy legelők voltak, bővizű kutakkal. Ilyen mezei csárda volt az irsai Három Rózsa, és a kocséri Kutyakaparó csárda. Ez utóbbi fogadta a kocséri vagy más néven Belső csárdával együtt a Jászokat, ha a déli legelőikre hajtották nyájaikat. A csárda ma is működik, látogatott Petőfi emlékhely, mivel 1847-ben a költő verset írt a csárdáról, ezáltal országosan ismertté tette a helyet.  
	   
	A Kutyakaparó elnevezésnek több magyarázata is van. Döntse el mindenki saját ízlése szerint melyik verzió áll hozzá közelebb.  
	Egyszer egy pásztor kutyája egy arany rögöt ásott ki a földből. Ennek az aranyrögnek az árából építették a csárdát, annak a helynek a közelében, ahol a kutya kikaparta az aranyat a földből. 
	 Egy másik verzió szerint, egy juhászlegény és egy fiatal lány egymásba szeretett. Nem sokkal később tervezgették már a házasságot is. A lányra közben szemet vetett egy csikós is, akit a lány visszautasított. Bosszúból a csikós agyonütötte a juhászlegényt és elásta a homokba. A juhászra a kutyája talált rá, és kaparta ki a csárdához közel egy homokbucka alól.  
	A harmadik történet arról szól, hogy a csapláros mindig megosztotta a betyárokkal a csárdába érkező látóbort. A látóbort az eladó mindig mutatóba, kóstolásra, mintának kapja ingyenesen a borkereskedőtől. Egyszer sok látóbor érkezett a csárdába, amiről tudomást szereztek a betyárok is. Nagy mulatozásba kezdtek az ingyen bor hatására, amiről a pandúrok is tudomást szereztek. Felsorakoztak a csárda bejárata előtt, és türelmesen várták, hogy kijöjjön a  társaság, mivel bemenni nem volt merszük. Amíg a betyárok mulattak, addig a csárdás a kutyájaival kikapartatott egy nagy lyukat az épület hátsó falán. Ezen a lyukon osontak ki éjjel a betyárok, és szöktek el a pandúrok elől, és azóta Kutyakaparó a csárda neve. 
	  
	   
	Petőfi Sándor: 
	KUTYAKAPARÓ 
	  
	Kivül-belül szomorú csárda ez 
	A Kutyakaparó, 
	Éhen-szomjan szokott itt maradni 
	A jámbor útazó, 
	Mert eledelt nem kap, és hogyha csak 
	Rápillant borára, 
	Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is 
	Vett be a bárkába.  
	  
	A kis szobán hosszu vékony asztal 
	Nyujtózkodik végig, 
	Feldőléstül erőtlen lábai 
	Már csak alig védik. 
	Amily hosszu az asztal, mellette 
	Olyan hosszu a pad, 
	Közepe, nem a sok űlés, hanem 
	Vénség miatt horpad.  
	  
	Átellenben az ágy. Réges-régen 
	Lehetett megvetve; 
	Lefekünni beléje, nem támad 
	Senkinek is kedve. 
	Fejét egyik vállára bocsátá 
	A pufók kemence, 
	Redők gyanánt tisztes agg homloka 
	Meg van repedezve.  
	  
	Mogorva vén ember itt a csaplár, 
	Szavát sem hallani, 
	Szájat ő csak azért tart, hogy legyen 
	Mivel ásítani. 
	Ilyen a csaplár, a vén Dömötör; 
	Hát a felesége? 
	Ez takaros menyecske lehetett 
	Annak idejébe'.  
	  
	De az idő a szegény jó asszonyt 
	Megviselte rútul, 
	Noha ötven, ötvenöt esztendőn 
	Még nem igen van túl. 
	Boglyas fakó haja beillenék 
	Repce-petrencének, 
	És melléje mindjárt szörnyü képe 
	Madárijesztőnek.  
	  
	Ő sem igen beszél; s ha szól, száját 
	Szidalomra nyitja, 
	Hogy a vármegye a betyárokat 
	Már mind kipusztítja; 
	Még mikor a világ ezeké volt, 
	Ha nem csordult, cseppent, 
	De ezek híjával a kereset 
	Egészen megcsökkent. –  
	  
	Odabenn a Kutyakaparóban 
	Igy forog a világ, 
	Ily szomorún, s az ember vidámabb 
	Dolgot kivűl se' lát. 
	Ablaka csak egy van, és annak is 
	Üveg csak a fele, 
	Fele pedig ó kalendáriom 
	Kitépett levele.  
	  
	Pendelyes gyerek voltam még, mikor 
	Az az eső esett, 
	Mely falának kétharmad részéről 
	Levitte a meszet, 
	S ami rajta imitt-amott maradt, 
	Az egészen sárga, 
	S korommal írt furcsa figurákkal 
	Van telefirkálva.  
	  
	Pózna végén abroncs a cégére, 
	Ha véle összevesz 
	A szellő, mint az akasztott ember, 
	Oly búsan lengedez. 
	Jószágból a csaplárnak nem jutott 
	Egyéb egy kuvasznál; 
	A ház végénél szundikál naphosszat, 
	Nem árt, nem is használ.  
	  
	És amilyen maga ez a csárda, 
	Olyan a vidéke, 
	Körülötte a homokbuckáknak 
	Se' hossza, se' vége. 
	A meztelen homokban alig teng 
	Egy-két gyalogbodza, 
	Mely fekete gyümölcsét nyaranként 
	Kedvetlenül hozza.  
	  
	A harangszó a távol falukból 
	Meghalni jár ide, 
	S az eltévedt madár körülnéz csak 
	S odább megy ízibe. 
	Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol; 
	Bágyadtabb sugára, 
	Mintha szánakozva tekintene 
	Ez árva csárdára.  
	  
	A csárdától vagy száz lépésnyire, 
	Kopár dombtetőn fent, 
	Senki által meg nem látogatva, 
	Áll egy régi kőszent; 
	Ennek is valaki egy kopott tarisznyát 
	Akasztott nyakába, 
	Mintha mondta volna: menj isten hirével, 
	Mit állsz itt hiába!  
	(Pest, 1847. január) 
	   
	  
	A csárdák és kocsmák elengedhetetlen kelléke volt a kugli vagy tekepálya. Sajnos egyre kevesebbel találkozhatunk az országban. Magyarországon már a középkorban ismerték a játékot, de igazán elterjedt szórakozássá csak a XIX. sz.-ban vált. Később voltak fedett pályák és világítással ellátottak is, hogy minden időben és időjárási körülmények között tudjanak szórakozni a játékosok, és természetesen fogyasztani a csárda kínálatából. A tekézés célja, hogy a játékos a kezében lévő golyóval a pálya végén felállított kilenc bábu közül lehetőség szerint többet üssön le, mint ellenfele. Játszhatott több ember egymás ellen, vagy többfős csapatok is megmérkőzhettek egymással. 
	A tekepálya mérete és felszerelése 
	A pálya teljes hossza 28,5 m, a nekifutó vonaltól a dobódeszka hátsó széléig egy m; a dobódeszka 5,5 m, a szélessége 35 cm; a dobódeszka elejétől az első csúcsbábu közepéig 19,5 m; az alapnégyszög (bábuállás) az első és hátsó csúcsbábu között egy m; a hátsó csúcsbábutól a golyófogóverem széléig 25 cm; a golyófogóverem 1,25 m. A pályatest szélessége az első csúcsbábuig 1,5 m; az első csúcsbábutól a golyófogóverem végéig 1,7 m; az alapnégyszög (bábuállás) a bal- és jobbszélső bábu között 1 m. A pálya felszereléséhez tartozik a golyó és a bábu. 
	A golyó 16 cm átmérőjű gyertyánfából készül, súlya 2,8 - 2,9 kg. A bábu szintén gyertyánfából készül, súlya 1,75 - 1,80 kg, magassága 40 cm. Felső átmérője 8,5, nyakban 5, középen 10 cm, az alján 6,5 cm. A bábuállás simára döngölt homokba süllyesztett 6,5 x 6,5 cm vastag léckeret volt. 
	   
	A tekepálya 
	1. Golyófogó verem, 2. bábuállás, 3. dobódeszka, 4. nekifutóhely, 5. golyó-visszavezető csatorna 
	A leütött bábuk állítását kézzel, az ún. állító fiúk végezték. Minden bábu egyet, ha csak a középsőt (királybábu) ütötték le, az 100 pontot jelentett. Ha egy dobással mind a 9 bábut leütötték, azt tarolásnak nevezték. (Szőnyi Sándor: A tekejáték (kugli) Szarvason. szarvasikronika.szarvasnet.hu/14_szam/14_14.htm) 
	  
	Az italmérés a feudalizmusban nemesi jog volt. A nemesek építtették a csárdákat, és ők is üzemeltették őket. A nemesi jogokkal rendelkező Klarissza apácák tulajdona volt a ceglédi Vadember fogadó, a kecskési Kaparási csárda, amit ma Kecskés csárda néven is ismernek a környéken lakók, és a berceli kocsma, amely gyorskocsi állomás is volt. Ez 1754-ben épült, és ceglédi fogadó néven is ismerték. Az épület a régi 4-es főúton van, közvetlenül a vasúti átjáró mellett, és még ma is üzemel. 
	A környéken lévő több évtizeden, vagy évszázadon keresztül üzemelő csárdák, főleg a Buda és a vezsenyi tiszai átkelő közötti úton helyezkedtek el. Ezek a következők voltak: Irsa fogadó amely már1775 előtt működött. Rongyos csárda, Három rózsa, Berceli kocsma (1754), Vörös ökör (1840), Vadember (1785 előtt), Fehér ló (1840), Bedei csárda, Kettős csárda (1850), Karai csárda (1793 előtt), Harangosi vagy Kiskeresztes csárda, Piros csárda, Csintói csárda, Kecskés csárda (1798 előtt), Világos csárda, Abonyi fogadó (1847 előtt), Kincsem csárda, Kutyakaparó csárda vagy Külső csárda (1776), Kocséri csárda vagy Belső csárda, Mikebudai csárda (1728), Zöldfa vagy Kinézer fogadó (1839), Gógányi csárda (1708 előtt), Balaton kocsma, Cifra csárda.  
	A ceglédi Gyilkos csárda elnevezése, arra a gyilkosságra utal, amikor a csárdában éjszakára megszálló vándor cigányok lemészárolták és kirabolták a csárdást és a családját. 
	Az előbbiekben felsorolt csárdák közül még üzemel a Cifra csárda Nagykőrösön, a Berceli csárda Ceglédbercelen, a Kettős csárda Kőröstetétlenen, a Kutyakaparó csárda Kocsér és Kőröstetétlen között, a Kecskés csárdánál horgásztó működik Cegléd és Abony között.  
	A következő történet a Kecskés csárdához kötődik. 1849 januárjában, Jelasics seregei Cegléden állomásoztak, Szolnokon pedig, Magyar szabadságharcos honvédek voltak. Mind a két oldal küldött ki felderítőket a másik fél feltérképezésére. A német felderítők a két város közötti csárdában múlatták az időt, amit a magyarok leleményesen kihasználtak. A közelben lakó tanyasi embert beküldték, hogy nézze meg vannak-e bent németek. Amikor az jelzett, hogy igen vannak, akkor a honvédek közel lopakodtak a csárdához, összefogták a fal mellé támasztott puskákat, és foglyul ejtették a császári katonákat. 
	  
	Az egész Kárpát- medencében, de főleg az alföldön elválaszthatatlan párost alkotott a csárdák és a betyárok közös kapcsolata. A betyároknak szinte minden tájegységen a kocsmárosné, vagy csárdásnő volt a szeretője, és szívesen múlatták az időt ezeken a közösségi helyeken. A mi térségünkben az országos hírnévre szert tett Bogár Imre és bandája tevékenykedett. A betyárvezér Bogár Szabó Imre Nagykőrös közelében született 1842-ben. Fiatalemberként gulyásbojtárként szolgált, de 1860-ban a gulyából hiányzó ökrök miatt gyanúba keveredett és börtönbe került. 19 évesen kezdett el betyárkodni, de „pályafutása” egy évig sem tartott. A bandájának tagja volt többek között az öccse, Bogár Jakab, unokatestvére, Bogár Mihály, Zsákai Ferkó, Dönti Péter. 1862. július 11.-én elfogták az akkor 20 éves fiút, majd kivégezték Pesten. Korabeli újságtudósítás szerint több ezer ember volt kíváncsi, amikor virágkoszorúval a kezében a vesztőhelyre vitték. A történet szerint a Kettősben volt csárdás Duli Marcsa, Bogár Imre kedvese, aki követte a halálba szeretőjét, miután azt felakasztották. A lovas betyár népszerűségét bizonyítja, hogy nem sokkal halála után már megszülettek a róla szóló népdalok. A következő népdal szövegének száznál is több átiratával találkozhatunk, Moldvától a Kisalföldig szerte az egész Kárpát- medencében.  
	  
	Zavaros a tisza 
	(Népdal) 
	  
	Zavaros a Tisza 
	nem akar higgadni 
	ez a híres Bogár Imre 
	által akar menni. 
	  
	Által akar menni 
	lovat akar lopni 
	Kecskeméti zöld vásáron 
	el akarja adni. 
	  
	El akarja adni 
	bölcsőt akar venni 
	ezt a híres Duli Marcsát 
	el akarja venni. 
	  
	Kutyakaparási csárda 
	ki van világítva 
	oda jár a Bogár Imre 
	kilenced magával. 
	  
	Belép a csárdába 
	szivar a szájába 
	háromszor is körüljárja 
	mégsem gyújtott rája. 
	  
	Kocsmárosné lánya 
	van-e söre, bora? 
	Van énnékem söröm, borom 
	betyárok számára. 
	  
	Nem vagyunk betyárokat 
	csak rabló betyárokat 
	szegényeket gazdagítjuk 
	a gazdagokat fosszuk. 
	  
	Kocsmárosné hallja 
	száz icce bort adna 
	megkínálom a vármegyét 
	hogy ne legyek rabja 
	  
	Vasat a betyárnak 
	kezére, lábára 
	most viszik a Bogár Imrét 
	a vármegye házára 
	  
	Nyisd ki Duli Marcsa 
	ablakod firhangját 
	most viszik a Bogár Imrét 
	ezüst pej paripán 
	  
	Ezüst a kantárja 
	réz a zabolája 
	ez a híres Bogár Imre 
	annak a gazdája. 
	  
	Harangoznak délre 
	fél tizenkettőre 
	most viszik a Bogár Imrét 
	a vesztőhelyére. 
	  
	Felnézett az égre 
	így sohajt az égre 
	jaj Istenem sok rablásim 
	most jutnak eszembe. 
	   
	  
	A betyár bandákról, a mondáknak, népdaloknak köszönhetően összességében pozitív kép maradt ránk, de ez nem minden esetben fedi a valóságot. Kíméletlenül elbántak, és kiraboltak bárkit, akit kiszemeltek maguknak, és az esetleg ellenállt. Az egyik környékbeli csárdát felgyújtották, mert a kocsmáros elárulta őket. Az oltani siető falusiakat erőszakkal tartották távol az égő épülettől, amíg az porrá nem égett. Bár főhősünk nevéhez nem kötődnek gyilkosságok, vagy erőszakos rablások. Ennek ellenére mégis mindent megkaptak az úri házakból önkéntes adakozásként, a betyárbandáktól való félelem miatt. 
	  
	Kutyakaparási csárda 
	(népdal) 
	  
	Kutyakaparási csárda 
	zsandárral van körülállva 
	azért van az körülállva 
	nagy betyár mulat a csárdába 
	  
	Iszik a betyár a csapon 
	sír a csárdás kisangyalom 
	ne sírj csárdás kisangyalom 
	nem ütik a betyárt agyon 
	   
	  
	A csárdáknak néha el kellett látniuk más feladatokat is, mint ami a fő tevékenységükbe tartozott. A II. világháború idején, 1944 októberében a frontvonal elérte térségünket. A Kettős csárda udvarában alakítottak ki a sebesültek ellátására alkalmas helyet. Az udvarban egy nyitott színt térdig megtöltöttek szalmával, és arra fektették a vérző sebesülteket, és itt látta el őket az orvos, majd innen vitte a „kisvonat” őket Ceglédre (magyar és német katonákat láttak el).  
	A háború után a csárdákban tartottak politikai gyűléseket, cirkuszi, színházi, irodalmi előadásokat, bálokat, lakodalmakat, és még sok egyébb dolgot. 
	Jelentőségük az elmúlt évtizedekben nem csökkent, ugyanúgy megtartották közösségi, információnyújtó jellegüket, mint ahogyan azt több száz éven keresztül tették.  
	  
	Forrás: 
	Petőfi Sándor összes költeménye: mek.niif.hu/01000/01006/html/vs184701.htm#04 
	Hídvégi Lajos: Regélő falvak 
	Bodor Anikó: Tisza menti népdalok. zetna.org 
	Szegedi Piaristák: szepi.hu 
	Szőnyi Sándor: A tekejáték (kugli) Szarvason. 
	szarvasikronika.szarvasnet.hu/14_szam/14_14.htm 
	  
	Képek: kcs.atillaverei.fotoalbum.hu/ 
	commons.wikimedia.org/wiki/File:Munk%C3%A1csy_B%C3%BAsul%C3%B3_bety%C3%A1r.jpgenylegenyek-a 
	sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Jaszkarajeno/pages/Jaszkarajeno_egyhaztortenete/006_kepek.htm 
	budun-archivum.tumblr.com/post/8687704163/kepek-a-hazai-nepeletbol-xlix- 
	Munkácsy: Búsuló betyár 
 |