Nemcsak magyarok adakoztak, s ennek eredményeként 1874-ben a vár közelében, ahol tévesen a bitófák helyét lenni vélték, egy kőoszlopot helyeztek el. Olyan adatok is vannak, hogy Pászthy Mihály, egykori honvédfőhadnagy már 1869 október 6-án egy kisebb emlékkövet helyezett el, amelyre mindössze ennyit vésett: 1849. október 6.        1881-ben, szintén közadakozásból, a korábbi egyszerű emlékkövet, egy kőhalomra helyezett márvány obeliszkkel váltották fel, s ez jelenleg is ott áll. Azonban ekkor már egy nagyszabású szoborcsoport felállítására is gondoltak. A szoborbizottság, Környey János képviselő és az Alföld napilap javaslatára, már 1867. június másodikán megalakult Atzél Péter polgármester elnökletével. A közben főispánná választott Atzél Péter 1876. június 14-én újjászervezte a szoborbizottságot s 1877 . január 27-én 100 000 forintos pályázatot hirdetett meg azzal a megjegyzéssel, hogy az emlékmű megvalósítására akkor fog sor kerülni, ha az alaptőke eléri ezt az összeget.

         A bizottság 1878. december 21-én hozta meg a döntését: az első díjjal s a megbízással járó 250 aranyat Huszár Adolfnak ítélték. Feszl László pályaművét ítélték a második legjobbnak, ezért 150 arany járt, a 100 aranyat jelentő harmadik hely Feszler Leó és Eisenzopf Ferenc közösen benyújtott pályaművének jutott.

Ezt követően Huszár már 1879. március 4-én benyújtotta 93 980 forint értékű költségvetés tervezetét. Huszár 1883. december 29-én megköti a szerződést, melynek értelmében az emlékműnek 1888. szeptember végére kell elkészülnie. Huszár ekkor Deák Ferenc szobrán is dolgozott, azonban 1885. január 21-én váratlanul elhunyt.

Ezt követően az alsólendvai születésű Zala György vállalta el a szobor kivitelezését, aki azonban a Huszár-féle elképzelést alkotó módon kezelte. Már 1885. októberében hozzákezd az "Ébredő Szabadság" mintázásához.

Az "Ébredő Szabadságot" Zala, a belga kormány költségén, kiállította Brüsszelben a nemzetközi műemlékkiállításon s ott meglehetős elismerésben részesült. Rövid párizsi tanulmányok után Zala hozzákezd két másik csoport: "a "Harckészség" és az "Áldozatkészség" mintázásához.

1887. júliusában a két alkotást a szobor-bizottság nagy megelégedéssel vette át, miközben a Képzőművészeti Társaság őszi tárlatán kiállításra került az "Ébredő Szabadság" és a "Harckészség", s ez utóbbiért Zala megkapta a Trefort aranyérmet, amelyet akkor másodjára adtak ki.

A mellékcsoportok elkészültével természetesen az is kiderült, hogy ezek nincsenek összhangban a Huszár-féle Hungáriával. A bizottság úgy ítélte, a főalakot teljesen új módon kell megformálni, mire Zala díjtalanul vállalta ezt a munkát. Ekkoriban már a "Haldokló harcos" alakján dolgozott. Zala nőalakja tekintetével az eget keresi, míg karjával emeli a roskadozó harcost. Melléhez harci zászlót szorít, ezen a következő jelmondat áll:

"Ha Isten velünk, ki ellenünk." Ezt a mellékcsoportot 1888. májusában adták át az ércöntőnek.

A főalak, a hazát jelképező Hungária, mintázását 1888. októberében kezdte el Zala s a következő év májusában már be is fejezte. Az "új" Hungáriája magasan emeli föl tölgy- és babérkoszorút tartó jobbkezét, s egy boldogabb jövő reményének nyugodt kifejezésével tekint a tizenháromra. Baljával egy kardra támaszkodik éspedig Szent István azon kardjának az utánzatára, amelyet Ipolyi Arnold "Magyar Korona" című munkája valóban az első királyénak mond. Fején Mátyás híres Fekete Seregének sisakja, a Nemzeti Múzeumban őrzött példány után. A sisakot, Hungária fejedelmi méltóságának jelképéül, korona veszi körül éspedig annak a mintájára készült korona, amely Szent Margité, IV. Béla király leányáé volt s a Margit-szigeti romok körüli ásatások alkalmával került elő, s a Nemzeti Múzeumban található. A sisak alól, jobbról és balról egy-egy hajfonat csüng előre, a testet sodrony páncéling borítja, a hímzett lovagruha gazdagon díszített magyaros motívumokkal. Szent István kardjára támaszkodó bal karjáról a Mátyás királynak tulajdonított pajzs csüng, melynek eredetije Párizsban, utánzata pedig a Nemzeti Múzeumban található. A pajzson a gót betűs felirat: " Arma dei Penitix Maria interpella pro rege Matthia". Jobb vállán Árpádra emlékeztető párducbőr csüng alá. Egész megjelenésén kerub-szerű fönség ömlik el, s hogy karcsúsága mellett ne tűnjék nagyon vékonynak, a pajzs és párducbőr jobbról és balról úgy vannak elhelyezve, hogy a szemlélőre lecsüngő szárnyak benyomását tegyék.

Az Alkotás

Az aradi Szabadság-szobor teljes egészében közadakozásból összegyűlt pénzből készült. Az állam egyetlen forinttal sem járult hozzá. A szobor talpazatán az 1849. október 6-án, Aradon kivégzett 13 tábornok bronz domborművét helyezték el. A szobor központi alakja egy allegorikus "szabadságot" jelképező nőalak, s mellette a talpazaton 4 szoborcsoport helyezendő el, mégpedig:

1. Ébredő szabadság

2. Harckészség

3. Áldozat készség

4. Haldokló harcos

Zala koncepciójában az "Ébredő szabadság" egy nőalak, két kezén széttépett láncokkal, arcán a kiállott szenvedésnek, de egyúttal a jövő iránti lelkesedésnek kifejezésével, s a föléje hajló Géniuszra tekint, ki széttörte bilincseit, kezébe adta a kardot.

A "Harckészség" Zala koncepciójában egy klasszikus kifejezésű ifjú, duzzadó erővel, arcán az elszántság tekintetével. Fején sisak, jobb kezével földre támasztott buzogányt markol.

Az "Áldozatkészség"-nél egy nőalak egy diadémot, mint legdrágább kincsét, fejéről leveszi és a haza oltárára helyezi. Az oltárt görög triposszal fejezte ki, a nő ruháját klasszikus modorban egyszerűsítette.

A "Haldokló harcos"-nál egy nőalak egy haldokló hősre támaszkodik. Tekintetével az eget keresi, mintha az ég irgalmát kivánná, amint karjával a leroskadt hőst emeli, a harci zászlót a szívéhez szorítván, rajta e jelmondattal: "Ha Isten velünk, ki ellenünk". A haldokló harcosnál egy Niobe csoport lebegett a művész előtt: a görög klasszikus fájdalom mélysége és szépsége.

A négy oldalsó szoborcsoport közül emelkedik magasba a szabadságot jelképező nőalak. Zala el akarta kerülni, hogy a nőalak "Bavaria" vagy "Ausztria", stb. tipikus nőalakokra emlékeztessen, melyek konvencionális módon allegorikusan szokták kifejezni az illető országokat.

Zala nőalakja magasan emeli föl a tölgy- és babérkoszorút tartó jobb kezét, s egy boldogabb jövő reményének nyugodt kifejezésével arcán lefelé tekint a 13 kivégzett tábornok arcmására, bizonyságul egy eszme diadalának. Baljával egy kardra támaszkodik, fején Mátyás király híres fekete seregének sisakja. A sisakot, fejedelmi méltóságának jelképéül, egy korona veszi körül.

A fején lévő sisak alól, mindkét oldalról hajfonat csüng előre, testét sodrony páncéling borítja, amit a harcosok viseltek. Jobb vállán Árpádra emlékeztető párducbőr csüng alá. Egész megjelenésében kerub-szerű fönség ömlik el, s hogy karcsúságát ellensúlyozza, a pajzs és párducbőr úgy vannak elhelyezve, hogy lehulló szárnyak benyomását tegyék a szemlélőre.

Újraállítás

Zala György műve a Szabadság-szobor nem más mint az 1848-49-es forradalom és szabadságharc megjelenítése egy tökéletes művészi alkotásba. Az impozáns szobor egy történelmi eseménynek állít emléket, de a viszontagságos idők következtében saját történelme lett.

A visszaállított aradi Szabadság-szobor felavatási ünnepségét 2004. április 25-re, vasárnapra tűzték ki.

Az aradi emlékmű:

Illegálisan használják a kamionok az aradi vértanúk tiszteletére állított emlékmű melletti parkolót. Ám 21 éve még meg sem lehetett közelíteni a köré emelt kerítések miatt.

„Ugyan az emberek nagy többsége azt gondolja, hogy ez az emlékmű az 1849. október 6-i kivégzések pontos helyén áll, ez tévedés: az egykori vesztőhely, azaz inkább vesztőhelyek, hiszen másutt hajtották végre a golyó általi, illetve az akasztásos ítéleteket, körülbelül ötszáz méternyire, a várárokban található” – mondta el a műemlékem.hu-nak Arad város alpolgármestere, Bognár Levente. Hozzátette: bár a kivégzett főtiszteket már 1849-ben is vértanúknak tartották, hiszen október 6-án sokan zarándokoltak el a várhoz imádkozni, a városban lévő boltokat pedig bezárták, a hivatalos (bár kezdetben inkább csak eltűrt) tiszteletükre csupán a kiegyezés után kerülhetett sor. Mivel a várárkot a város lakossága nem közelíthette meg, az ahhoz legközelebbi helyen először fát ültettek és egy keresztet helyeztek el még 1849-ben, majd 1871-ben az Aradi Honvédegylet emlékkövet állított a mai emlékmű helyén. A ma is látható, csonka gúla alakú dombot és a tetején az obeliszket 1881-ben emelték.

Az egykor csupán emlékműnek épült csonka gúla azonban időközben sírbolttá vált. „Már 1912-ben rábukkantak véletlenül a várárokban két tábornok földi maradványaira. 1932-ben aztán kiöntött a Maros, a vize betört a várárokba és kimosta az egykori bitófák alapjait és a mellettük lévő sírokat” – mondta Bognár Levente. – „A kivégzések után ugyanis a főtiszteket a vesztőhely mellett temették el. Ugyan néhány vértanú családja lefizette a bakót, hogy a holttesteket el tudják vinni és otthonuk közelében temethessék el, s volt, akinek a holttestét a tisztiszolgája hantolta ki, a többiek földi maradványai a helyszínen nyugodtak. Ekkor azonban tizenkét évvel Trianon után voltunk, vagyis Arad már nem magyar, hanem román város volt. Így a maradványok különböző helyekre, például köztemetői kriptákba kerültek évtizedekre.”

1974. október 6-án végre sor kerülhetett a vértanúk újratemetésére a gúla alapjánál kialakított sírboltban. Kiss Ernő és Dessewffy Arisztid kivételével – akik a szerbiai Eleméren, illetve a szlovákiai Margonyán nyugszanak – ide temették el a többi tábornok maradványait, így a tizenháromból tizenegy vértanú végső nyughelye jelenleg az emlékmű sírkamrája. A sírbolt lejáratát feliratos kőlap fedi az emlékmű oldalában.

“Középiskolai diákként szemtanúja lehettem az újratemetésnek” – tette hozzá az alpolgármester. “Sajnos azonban a későbbiekben a Ceausescu-diktatúra fokozódó nyomásában balszerencsésen alakult az emlékmű sorsa. Mivel a diktátor igyekezett elfojtani az aradi vértanúk tiszteletét és így a magyar identitás megőrzését, megesett, hogy “véletlenül” éppen az október 6-i megemlékezés ideje alatt tartottak autókrossz versenyt az emlékmű mellett, hogy ne lehessen hallgatni a beszédeket. A környező földeket elkerítették, két oldalról is futball-pályákat alakítottak ki. 1989-re végképp elzárták az emlékművet: ekkor már nem tudtuk megközelíteni sem a megemlékezés napján a köré emelt kerítések miatt.”

A romániai forradalmat követő szélsőséges fellángolások közepette többször is meggyalázták az emlékművet (volt, hogy ürülékkel kenték be), azonban az elmúlt két évtizedben folyamatosan javult a helyzete. Ugyan a focipályák maradtak, azonban 1990-ben parkolót alakítottak ki a látogatóknak.

“Itt állnak meg rendszeresen a kamionok, azonban mivel nem tudjuk őriztetni a parkolót, elküldeni sem tudjuk őket” – mondta Bognár Levente. “Korábban a közeli kemping miatt parkoltak itt le, most nyilván a nagy hely vonzza őket. Ám a parkolóra szükség van, hiszen gyakran érkeznek a látogatók buszokkal.”

Az emlékmű azonban csak az egyik színhelye az október 6-i aradi megemlékezéseknek. Idén is – szokás szerint – 11-kor gyászmisét celebrálnak a belvárosi templomban, fél egykor gyászszertartás lesz a sírnál, majd újabb megemlékezésre kerül sor 16 órakor a Szabadság szobornál. Ez utóbbinak szintén hányatott sors adatott meg: Zala György alkotását 1890-ben avatták fel az Attila téren (az eseményen jelen volt Damjanich Jánosné, Schweidel tábornok lánya, Leiningen tábornok fia és az idős Klapka György), 1923-ban bedeszkázták, majd 1925-ben lebontották. Tárolták az aradi vár árkában is, a felújítása az összmagyar összefogásnak köszönhetően 1999. után kezdődött el. 2004. április 25-én állították fel ismét ünnepélyes külsőségek között a Megbékélés Parkjában.

Az aradi vár:

Történeti adatok:

Már az Árpád korban megszervezték a Maros-völgyi út és a folyó mai város térségében található, fontos átkelőhelyének a védelmét. Arad első erődítménye, az Árpád-kori Arad megye ispáni vára, a várostól mintegy 7 km-re keletre levő Öthalom (Glogovác, 1947-től Vladimirescu) település határában állt. A királyi alapítású, trapéz alaprajzú, gerendavázas földvárnak két építési fázisát különböztették meg a régészeti kutatások során. A területén előkerült leletek az erődítmény 9–11. század közötti működését igazolják. A várban feltárt temetőt a sírokban talált, 11. század első felében vert érmék keltezik. II. (Vak) Béla király (1131–1141) az ispáni várat az általa alapított, Szent Márton tiszteletére szentelt, aradi prépostságnak adományozta. Ebből kifolyólag, a következő időszakban a vár katonai szerepe fokozatosan háttérbe szorult, és valószínűleg az erődítmény még a tatárjárás előtt (1241) meg is szűnt. A 14–15. századi forrásokban nem találkozunk többé az aradi vár említésével, így bizonyosra vehető, hogy a 16. századig település nem védte semmiféle erődítmény. Korabeli források tanúsítják az aradi káptalan jelentős hiteleshelyi tevékenységét a középkor folyamán, amelynek a 16. század közepén, az intézmény törökök általi felszámolása vetett véget. A hajdani, 1224-ben felszentelt prépostsági templom romjai Glogovácon napjainkban is láthatók.

1551–1552 között a Maros-mente és a Temesköz a királyi és török seregek összecsapásainak állandó hadszínterévé vált. Az 1552. július 22-ei Temesvár török bevételét követően Arad is oszmán fennhatóság alá került. A hódítók török katonai közigazgatást vezettek be a térségbe, így Aradon egy, a temesi vilájetnek alárendelt, szandzsákközpont létesült. 1554–1556 között az oszmánok egy új, palánkvárat (parkan) építettek Aradon, ám ez nem az egykori káptalani templom körül, hanem a marosi átkelőhely közelében, a mai város területén helyezkedett el. Gyula 1566-ik évi török meghódítását követően, miután a szandzsákközpontot is ide helyezték át, Arad jelentősége háttérbe szorult. Ezt sugallja a szultáni tanács ismételt rendelete a feleslegesnek minősített várak, közöttük Aradnak a lerombolásáról is, amire végül nem került sor, az 1591-ből fennmaradt zsoldlista számadatai viszont arra utalnak, hogy a jelentőségét veszített várban akkoriban csupán jelképes őrség tartózkodott. A 15 éves háború idején, 1595-ben Arad palánkja visszakerült az erdélyi fejedelemséghez. A 17. század elején Rákóczi Zsigmond fejedelem (1607–1608) kollektív nemességet adományozott a lippai rác katonáknak, akiket a lippai vár felszabadításánál tanúsított vitézségükért Arad mezővárosával és várával jutalmazott. A 17. század elején a Porta egyre erőteljesebben követelte az Erdély nyugati határán fekvő váraknak, elsősorban Lippának és Jenőnek, a visszaszolgáltatását. Bethlen Gábor fejedelem (1613–1629) oldotta fel végül a feszültséget, azáltal, hogy 1616-ban Lippát és a teljesen lepusztult Aradot átadta a törököknek, Jenőt viszont sikerült megtartania. A század második felében II. Rákóczi György (1648–1660) rövid időre visszahódította Aradot: a kudarcos lengyelországi hadjáratát követően Erdélybe törő oszmán hadakkal a fejedelem eleinte sikerrel szállt szembe, Arad várából is kiűzte a török őrséget, majd felgyújtotta és hamuvá tette a palánkot. A török derékhad megérkezésével azonban a harci helyzetet megfordult, és az 1660-as évek elején a törökök visszafoglalták a Maros-vidéki várakat, utóbb újjáépítették a Rákóczi által elpusztított aradi palánkot. A törökellenes felszabadító hadműveletek során Arad 1685. decemberében került a keresztény hadak ellenőrzése alá. A háborút lezáró karlócai béke (1699) szentesítette a helyzetet, és előírta a lippai vár lebontását. Ez utóbbi intézkedés a Maros völgyében egy új határvár kiépítését tette szükségessé, ami által Arad szerepe ismét felértékelődött.

Giovanni Morando Visconti hadmérnök már 1693-ban tervet készített az aradi vár megerősítésére, ami azonban úgy tűnik, nem valósult meg. A század végén került csak sor a vár kiépítésére Nicolas Du Mont hadmérnök vezetésével. Egy közel téglalap alaprajzú, sarkain 2 olaszbástyával, illetve 2 félbástyával védett erődítményt létesítettek akkor, amelynek kapuit és a Maros hídját elővédművekkel biztosították. A 17–18. század fordulóján a vár a Maros menti határőrvidék szervezetébe tagolódott. A Rákóczi-féle szabadságharc alatt, 1707-ben Károlyi Sándor kuruc vezér két hétig sikertelenül ostromolta Aradot. A várról ekkor készült helyszínrajza nagyjából hitelesen rögzíti a négyszögű erődítmény képét. 1716-ban kijavították a vár épületeit, új kaszárnyát, élelmiszer- és lőporraktárat, továbbá új lőportornyot építettek fel. Temesvár és a Temesköz török alóli felszabadulását követően (1718) Arad megszűnt határvár lenni, viszont továbbra is fontos katonai bázis maradt. 1727-ben épületeit ismét kijavították. A marosi határőrvidék 1750-beli felszámolása után is Arad változatlanul a vidék katonai központja maradt. 1763–1783 között a régi vártól északkeletre, a Maros túlsó partján felépítették a nagyrészt napjainkig fennálló, új, korszerű erődítményt, amely az Osztrák-Magyar Monarchia déli védelmi vonalának fontos stratégiai pontjaként működött a királyság felbomlásáig (1918).

Arad vára főként az 1848–1849-es szabadságharc eseményeinek kapcsán került be a köztudatba. Az ostromállapot beálltát V. Ferdinánd király (1830–1848) 1848. október 3-ai rendelete váltotta ki, amely feloszlatta a magyar országgyűlést. A vár másnap, megtagadva a pesti forradalmi kormány iránti engedelmességet, bezárta kapuit, a császári csapatok a várba vonultak vissza, ahonnan lövetni kezdték a várost. A honvédek korán felismerték, hogy az egyetlen járható út a védők megadásának a kikényszerítésére a vár körülzárása. Az utánpótlás elzárására és a vár meglepetésszerű megszállására tett több sikertelen kísérlet után, a honvédeknek csak 1849. április. 24-re sikerült a várat teljesen körülzárni. Közben Bem csapatai Temesvárt zárolták, meghiúsítva így Arad felmentésének az egyetlen reményét. A magyar csapatok felszólítására a várparancsnok végül június 30-án átadta az erődítményt a forradalmároknak. A vár élére Damjanich János tábornok került, aki a szabadságharc elfojtására érkező orosz csapatok közeledtének hírére a védművek gyors javítását és felszerelését rendelte el. 1849. augusztusában a cári csapatok elől menekülő kormány is ideiglenesen Aradra költözött. A magyar sereg temesvári döntő vereségét követően Arad megtartására és a forradalom győzelmére sem volt már remény. Ilyen körülmények között következett be az 1849. augusztus 13-i világosi fegyverletétel. Négy napra rá Damjanich átadta Arad várát a cári seregeknek. Jacob von Haynau osztrák tábornok itt állította fel a haditörvényszéket, amely a honvédsereg vezető beosztású tábornokairól, tisztjeiről és a volt császári-királyi tisztek sorsáról ítélkezett. A tárgyalások szeptember végén zárultak le, az ítéleteket pedig október 6-án, hajtották végre a várban. Kiss Ernő, Sweidel József, Dessewffy Arisztid tábornokot és Lázár Vilmos ezredest golyó által végezték ki, Poeltenberg Ernő, Damjanich János, Aulich Lajos, Láhner György, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Knezich Károly, Török Ignác és Vécsey Károly tábornokot felakasztották, 500-nál több tisztet ítéltek ugyanakkor várbeli fogságra. 1849 után az erődítmény elveszítette katonai jelentőségét. A következő időszakban börtönként működött, az első világháborúban internálótábort alakítottak ki épületeiben. 1919 júniusában az aradi vár a román hadsereg felügyelete alá került. 1944 szeptemberében a magyar hadsereg néhány napig bevonult Aradra, ám a szovjet és román seregek hamarosan bevették a várost. 1958-ig állomásoztak szovjet csapatok Aradon, majd kivonulásukat követően a román katonaság vette át az erődítmény ellenőrzését. Napjainkban is kaszárnya működik az együttesnek egy részében, annak ellenére, hogy a városi önkormányzat már több mint egy évtizede igényeli a vár igazgatásának az átadását a műemlék kulturális és turisztikai célú hasznosítása érdekében.

A műemlék leírása:

Arad 18. századi vára a Maros bal partján, a folyó egyik hurokszerű kanyarulatában helyezkedik el, minek köszönhetően így három oldalról víz övezi.

 Az erődítmény 1763–1783 között épült ki Ferdinand Philipp Harsch mérnökkari tábornok tervei alapján, amelyek az ún. tenaille-, vagy olló-alaprajzot részesítették előnyben a Vauban-típusú, bástyás rendszerrel szemben. Arad vára szabályos hatágú alaprajzot határoz meg, egy olyan hatszögét, amelynek az oldalai középen, befelé megtörnek. Egy-egy oldal hossza meghaladja az 500 m-t, a vár kerülete pedig 3180 m. A szögek csúcsait magasabbra építették, így ezek magas lövegállásokként, ún. cavalier-eként működtek. A cavaliereket összekötő falszakaszok elé, a törések vonalában, összesen hat, nagyméretű külső védművet építettek, amelyek egyrészt tűzzel fedezték a várfalakat, másrészt a távolharcot biztosították. Ezeknek az ún. ékműveknek és egyben koffereknek úgy a szárnyaikon, mint a kazamatáikban (fedett ágyúállásaiban) is lövegeket helyeztek el. Minden ilyen nagyobb elővédmű két oldalán továbbá kisebb védművek, lunettek találhatók, amelyek kazamatáiban 3-3 löveg fért el. A külső védműveket egy sáncrendszerrel vették körül, amely az elővédművekből és a várfalakról pásztázott, összefüggő külső védelmi vonalat alkotott. Az ellenségnek a várfalak közelébe való férkőzését egykor a leírt védművek közötti, vízzel elárasztható árkok tovább nehezítették. A külső védművek rendszerét vársík (glacis, a vár fele emelkedő ellenlejtő) zárta, amely fedezetet nyújtott a várfal számára az ellenség tüzérségével szemben. Arad a korabeli viszonylatban nagyon korszerű erődítmény volt, amit az is igazol, hogy a szabadságharc alatt a honvédseregnek csak közel kilenc hónapi ostrom után sikerült megadásra kényszerítenie. A vár erőssége a nagyszámú löveg (300 körül) alkalmazásának lehetőségben rejlett és a jól megszervezhető, szinte hézagmentes tűzrendszer kialakításában.

A várfalakon belül, a várudvar közepén három nagy épület –a főőrház, a vár- és térparancsnokság, a vártemplom– díszteret fogott közre. A templom két nyugati tornyos, barokk épülete jelenleg igen elhanyagolt állapotban van. Az erődítmény ezzel szemben a legépebben fennmaradt európai újkori várak közé tartozik, amelynek felújítása és bemutatása remélhetőleg már nem fog sokáig késni.

Forrás:

szabadsagszobor-arad.ro/oldal.html

muemlekem.hu/magazin/aradi_vertanuk_emlekmuve_maros_mosta_ki

lexikon.adatbank.ro/muemlek.php?id=365

Válogatott irodalom:

Márki Sándor: Aradvármegye és Arad szabad királyi város története. II. rész. Arad, 1895. 394–396.

Benkő Elek et alii: Az aradi vár története. Budapest, 1998.

Rusu, Adrian Andrei – Hurezan, George: Cetăţi medievale din judeţul Arad. Arad, 1999. 31–37.

Rusu, Adrian Andrei: Arad és Temes megye középkori erődítményei. In: Kollár Tibor (szerk.):  A középkori Dél-Alföld és Szer. Szeged, 2000. 562–563.

Weisz Attila et alii: Száz erdélyi műemlék. Kolozsvár, 2007. 85–89.

Hegyi Klára: A török hódoltság várai és várkatonasága. III. Budapest, 2007. 1476–1477.

Csikány Tamás: Az aradi vár védelmi rendszere. Várak, kastélyok és templomok

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.