A jászok:

A jászok a Duna-Tisza közének északi részén, a Zagyva folyó két partján élnek. Hazánknak e területét Jászságnak nevezzük. Településeik nevében is megtaláljuk a „jász” szót: Jászberény, Jászárokszállás, Jászapáti, stb.

A jászok a XII-XIV. században telepedtek le hazánk területén. Nyelvük és műveltségük elmagyarosodott, s a jász ember magát a legjobb magyarnak vallja. Így mondják: „Mi jászok vagyunk, de magyarok. A magyarok közül a jászok a legkülönbek.”

Honnan ered a jász nép?

A régi jász nevek legtöbbje iráni eredetű, kisebb része török.

A jász népet alánnak is nevezték. A magyarhoz hasonlóan a jász is ázsiai lovas nép volt, paripákon hatalmas területeket lovagoltak be. A kutatók állításai szerint a jászok a szkíták utódai, a szkíták pedig nekünk, magyaroknak elődeink, így hát a jászok rokonaink.

A jászok Ázsiában állatokat tartottak, de magas szinten művelték földjeiket is.

A XI. század végén (ekkortájt Szent László volt a király hazánkban) testvérnépükkel, a kunokkal kötöttek szövetséget, s kun fennhatóság alá kerültek, a kun birodalom földművesei és védői lettek.

Kunország területén – ami a mai Moldva – Jászvásár neve őrzi nevüket a mai napig.

Mai hazánk területére is a kunokkal együtt jött be a XIII. században. IV. Béla király befogadta az országba a kunokkal együtt a jászokat is. A jász nép a kunok egyik törzse lehetett. Egyik részük a Pilisben telepedett le. A középkori írások „pilisi jászokat” emlegetnek, akik Pilisszántón telepedtek le, s ők a király kíséretéhez tartoztak. A jászok nagyobb része a Duna-Tisza közének északi részén, a Zagyva folyó környékén, a Jászság területén él ma is igaz magyar emberként hazánkban.

Nyelvüket – amely nagyon hasonlított a magyarhoz – sokáig megtartották, s a jász ember sokáig csak jász emberrel házasodott, másokkal nem keveredett. A török nagy pusztítást végzett közöttük, s sokan elmenekültek földjükről. Amikor később visszatelepedtek, mások is velük jöttek, így beolvadtak a magyarságba, s lassan ősi nyelvüket is magyarra váltották föl. Vallásuk katolikus. A Rákóczi-szabadságharc idején (az 1700-as évek legelején) csatlakoztak a fejedelem kuruc seregéhez, s bátran harcoltak a szabadságért.

A jászok szorgalmas földművelő emberek, de istállóikban állatokat is tartottak, tejet termeltek, s ügyes kézműveseik is voltak, s vannak ma is.

Az ő műveltségükből vette át magyar népünk a vőfély által vezetett lakodalmi szertartás szokását.

A kunok:

A kunok a Duna-Tisza közén, a Kiskunság és Nagykunság területén élnek.

A kun belső-ázsiai türk eredetű nép. A régi történetírók a magyarokat általában „türköknek” nevezik, így bizonyos, hogy a kunon is rokonaink. A kunokat Ázsiában kipcsakoknak is nevezték. Birodalmuk Kumánia volt.

Állattartással foglalkoztak, juhot, lovat, szarvasmarhát tartottak, de bőven volt aranyuk, ezüstjük is.

Az állattartás mellett földjeiket is művelték, s ügyesek voltak a bőr- és az ércek feldolgozásában is.

Volt köztük szűcsmester, sarukészítő, nyerges és szíjgyártó. Ügyesen faraghatták a fát, mert sokféle szót használtak a faragással kapcsolatban. Szőttek, fontak, készítettek posztót, nemezt, kötelet. Varrtak, agyagoztak, csontot, szarut faragtak. Nyelvük hasonló volt a miénkhez, sok szavuk azonos volt a magyarral. Fő fegyverük a visszacsapó reflexíj volt, mint őseinknek.

Tisztelték őseiket. Hitük szerint az élet a halál után ugyanúgy folytatódik, mint a földön. Ezért a halott mellé odatették lovát, szolgáját, fegyvereit, eszközeit, ruháit is. Kun szokás volt, hogy nagy halmot (dombot) emeltek a meghalt ember fölé, a halom tetejére szobrot állítottak, amely kelet felé nézett, és köldöke előtt serleget tartott kezében. Ilyen „kunhalmokat” nem csak Ázsiában találunk, hanem hazánk területén is. Az Alföld szenthegyei ezek. Hősök csontjai porladnak a mélyén, hősök áldozatát mesélik minden korban. E halmok belseje sok titkot takarhat, őseink világába vezet vissza minket. A hunvilág végéről mesélnek a Kunos-tó dombjai:

„Horgos mellett van a Kunos-tó, mely mellett lévő dombok a monda szerint onnan veszik eredetöket, hogy ősapáink, a hunok arra menvén, kinccsel rakott szekereik feldőltek, a kincset a föld beborította, s őseink közül is sokan ott haltak, így ezekből lettek a dombok” (Ipoly Arnold gyűjtése.)

Magyarországra Szent László király idejében jöttek be a kunok, s mivel az ő életmódjuk még ősibb volt, mint a mienk akkoriban, másképpen is gondolkodtak, mint mi, megtámadták Magyarországot. Szent László király seregével többször megküzdött velük, s szétverte hadaikat. (Szent László király és a kun vitéz harcáról olvashatunk mondáink között.) A király ekkor sok hadifoglyot telepített le hazánkban. Ez volt a kunok első letelepedése itt. Nagyobb részük ekkor még visszavonult keletre, Kunországba. Később a XIII. század fordulóján a kunok Magyarország szövetségeseivé váltak, s a tatárok betörései ellen a jászokkal szövetségben harcoltak. Hamarosan Kunországot is a Magyar Királyság országai közé vették.  A tatárjárás idején a tatárok elől menekültek hazánk területére, s védelmet, bebocsátást kértek IV. Béla királytól. A király befogadta őket, de keresztény hitre kellett térniük.

Az állataikkal vándorló kunok azonban sok kárt tettek a magyarok földjein, s így nemigen kedvelték őket, föl is lázadtak ellenük. IV. Béla király pedig Európa tanácsára hallgatva megölette Kötönyt, a kunok vezérét, egész családjával együtt. Ekkor a kunok dúlva, fosztogatva kimentek az országból. A tatárjárás után IV. Béla király a lepusztult, elnéptelenedett országba visszahívta a kunokat, s letelepítette őket a Duna-Tisza közén, a Kiskunság és Nagykunság területére. Megtarthatták szabadságukat, ősi szokásaikat, öltözetüket, a hajviseletüket is.

A férfiak fejüket borotválták, csúcsos nemezsüveget hordtak, ruhájuk bokáig érő selyemkaftán volt, amit díszes csattal fogtak össze. Őseinkhez hasonlóan ők is puhatalpú csizmában jártak.

Jó katonák voltak, ezért a király elrendelte, hogy a királyi seregben külön zászló alatt katonáskodjanak. Harcmodoruk őseinkéhez volt hasonló: kitűnően ülték meg a lovat, jól bántak az íjjal, nyíllal és a szablyával, valamint a buzogánnyal.

A kunok egy részét „fehér kunoknak”, más részüket „fekete kunoknak” is nevezték.

Életmódjukban eltértek az ekkor más ősi életmódjáról áttért magyarság életmódjától, így kezdetben nehezen keveredtek eleinkkel. Házassági szokásaik is előírták, hogy kun legény csak kun leányt vegyen feleségül, így nehezebben ment beilleszkedésük a magyarok közé. A XVI. században azonban már magyarul beszéltek, s a reformáció idején, a jászoktól eltérően református hitre tértek át.

A kunok évszázadokon keresztül együtt éltek, küzdöttek az alföldi magyarsággal, együtt bujdostak a török elől, együtt vettek részt a föld termővé tételében, a vizek megfékezésében. Együtt küzdöttek a szabadságért Rákóczival, majd később lelkesen vettek részt az 1848-49-es szabadságharcban is.

A kunok mára teljesen elmagyarosodtak, de ma is büszkén vallják ősi kun voltukat.

(Kiszely István nyomán.)

A jászok és kunok életmódjában sok olyan vonást találhatunk, ami hasonló, sokszor azonos magyar őseink szokásával. Ősi rokonainkkal együtt élhetünk itt, Kárpát-hazánkban is.

Ősi, közös hagyományunkat pedig ne felejtsük, ápoljuk ezután is!

(Akik több információt is szeretnének megtudni a jász, kun magyarok származásáról, életéről, azoknak ajánljuk Kiszely István – A magyar nép őstörténete című könyvét.)

Forrás: Czárán Eszter: Világnak Virága – A tavaszi napéjegyenlőségtől a nyári napfordulóig 313-315.oldal alapján.

Kép: lovasok.hu/index.php?i=37543

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.