Nemzeti ünnepek : Nemzeti ünnepek - 1956. október 23. - VIDEÓ
Nemzeti ünnepek - 1956. október 23. - VIDEÓ
2012.11.08. 20:19
Az 1956-os forradalom kitörése
Tüntetésből fegyveres felkelés
Október 23-án – a műegyetemisták előző nap elfogadott döntésének megfelelően – folytatódott a demonstráció szervezése. A belügyminiszter betiltotta a felvonulást, és azzal fenyegetőzött, hogy ha kell, a tüntetést a fegyveres erők alkalmazásával fogja megakadályozni. Többen a vezetésből nyíltan kimondták: „Ha kell lövetni fogunk!” Mások politikai megoldást, elsősorban Nagy Imre visszavételét javasolták. A tüntetést a pártellenzék vezetői sem fogadták osztatlan lelkesedéssel.
Az Írószövetség, a Petőfi Kör és a diákok több delegációt küldtek a Központi Vezetőség székházába, hogy követeljék a betiltás visszavonását. Ennek ellenére 14 óra előtt pár perccel a Rádióban beolvasták a Belügyminisztérium közleményét, amely „új rendelkezésig” minden nyilvános felvonulást betiltott, de a felső vezetés határozatlanságát jól érzékelteti, hogy 25 perc múlva ezt a tilalmat visszavonták.
A diákok egyébként sem sokat törődtek a belügyminiszter tilalmával, sőt a tilalom mozgósító erővé vált. A tüntetés a Petőfi szobortól indult, majd a menet a Margit hídon át jutott el a Bem szoborig. A műegyetemisták zárt sorokban, néma menetben a Duna parton vonultak a Bem térre, ahonnan később a Kossuth térre vonuló, egyre radikálisabb követeléseket skandáló tüntetők egy része a Dózsa György útra indult, hogy ledöntse a Sztálin szobrot, a másik része pedig a Rádió épületéhez ment, hogy beolvassa a tizenhat pontból álló követeléseit.
A hatalom döntött és lövetett. Délután - a fővárosban zajló tüntetéssel egy időben - az államvédelmi szervek Debrecenben tűzet nyitottak a tüntető tömegre, melynek következtében a tüntetők közül hárman az életüket vesztették és sokan megsebesültek.
Budapesten a tüntetés átszakította a félelem gátjait. A reformista jelszavak is mind élesebbé váltak. „Rákosit a Dunába, Nagy Imrét a kormányba!” „Aki magyar velünk tart!” „Ruszkik haza!” – skandálta a Parlament előtt a már kétszázezer főre duzzadt tömeg. Ezrek gyülekeztek Budapest más pontjain is.
20 órakor Gerő Ernő – az MDP Központi Vezetőségének titkára – a Kossuth Rádióban elhangzó beszédében felszólított a „munkáshatalom és a szocializmus vívmányainak megvédésére”. A Gerő-féle értékelés keltette negatív hatások és érzelmek ellensúlyozására – a pártvezetőség kérésére – a Parlamentnél beszédet tartó Nagy Imre sem volt képes.
A tüntetők egy része a hír – „Lövik a tüntetőket a Stúdiónál!” – hatására a Rádió épületéhez, a Bródy Sándor utcába vonult. Az események gyorsan követték egymást. Nagy Imre beszédével közel egyidőben a tüntetők ledöntötték a Sztálin szobrot, a Rádió épületét védő – elsősorban államvédelmi erők – az akkor még fegyvertelen tüntetőkre tüzet nyitottak. Gerő Ernő és Hruscsov egyeztetését követően a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok fő erői megindultak Budapest felé. A Rádiónál a változásoknak mereven, görcsösen ellenálló hatalom ellen megkezdett küzdelem – a szovjet csapatok beavatkozását követően – az idegen befolyástól mentes Magyarországért folytatott harccá, szabadságharccá vált.
Forradalmi harcok
Harc a győzelemig
A szovjet csapatok október 23-án 22 órakor Kecskemét, Cegléd, Szolnok, Székesfehérvár és Sárbogárd helyőrségekből megkezdték a menetet Budapest irányába.
Október 23-ról 24-re virradóra Magyarországra rendelték a Románia területén (Temesvár) állomásozó 33. gépesített gárdahadosztályt és a Kárpáti Katonai Körzetben állomásozó 128. lövész- és 39. gépesített gárdahadosztályokat. Október 24-én 0 óra 15 perctől reggel 7 óráig a csapatok akadálytalanul átlépték a határt. Szovjet források szerint az így riadókészültségbe helyezett és „rendcsinálás” céljából bevetett öt hadosztály állományába 31 500 fő, 1130 harckocsi- és önjáró löveg, 616 tüzérségi löveg és aknavető, 185 légvédelmi löveg, 380 páncélozott szállító harcjármű és 3830 gépkocsi tartozott.
Budapesten október 24-én a hajnali órákban a szovjet Különleges Hadtest páncélos járművei, T–34-es harckocsijai és kezdték meg „elrettentő”, valójában öngyilkos cirkálásukat a város főbb közlekedési útvonalain, csomópontjaiban. A szovjet és magyar politikai- és katonai vezetés felderítés, gyalogos támogatás – tehát a győzelem esélye – nélkül újra és újra beküldték harckocsijaikat és a felülről nyitott, a minimális védelmet sem biztosító páncélozott szállító járműveiket a felkelők részére kitűnő harci terepül szolgáló, jó manőverezési lehetőséget és megfelelő védelmet biztosító szűk utcák magas házai közé.
A szovjet katonai vezetés előtt tehát egyértelművé vált, hogy a gyors győzelemre addig nincs remény, amíg a fegyveresek fő bázisai léteznek, ezért e csoportok felszámolásának igénye napirendre került. A szovjet és magyar katonai vezetés Budapesten néhányszor kísérletet tett a szovjet harckocsik vagy gépesített alegységek és a magyar gyalogos erők együttes alkalmazására, de ezek a próbálkozások – mint azt a következő eset is mutatja – rendre kudarccal végződtek.
Miután a szovjet politikai és katonai vezetés a Magyarországon lévő, illetve az október 24-én a Budapestre és annak közelébe irányított erőket kevésnek találta, újabb hadosztályok bevetéséről döntött. Október 25-én a nap végén Budapesten három – a 2. és 33. gépesített, valamint a 128. lövész – gárdahadosztály tevékenykedett. Létszámuk együttesen elérte a 20 ezer főt. Budapestet három körzetre osztották. A Szovjetunió területén újabb szovjet hadosztályoknak rendelték el a harckészültséget. Október 29-én Magyarországon a Különleges Hadtest rendszeresített erőin kívül 7 szovjet hadosztály tevékenykedett.
Elsősorban Budapesten a szovjet csapatoknak a felkelő-szabadságharcos csoportok nagy veszteségeket okoztak, szovjet harckocsikat, tüzérségi eszközöket és más haditechnikai felszerelést zsákmányoltak, illetve önállóan tevékenykedő szovjet katonákat és azok kisebb csoportjait fegyverezték le.
A magyar és szovjet csapatok ellen Budapesten – az október 23-tól 29-ig terjedő időszakban – ténylegesen néhány ezer fő vette fel a harcot. Budapesten néhány fontosabb csomópont, objektum szilárd tartásán túl szinte mindenütt jelen voltak, megtámadták az ide-oda mozgó szovjet és magyar páncélosokat, és nagy veszteségeket okoztak nekik. Primitív harceszközökkel – kézifegyverek, benzines palackok – szálltak szembe a szovjet tankokkal. Sikereikben természetesen a döntő tényező az volt, hogy a felkelők maguk mögött tudhatták a lakosság gyakorlati támogatását.
A forradalom első napjaiban a Budán – elsősorban a Széna téren és annak környékén, illetve a Móricz Zsigmond körtéren – és Pesten – a Corvin közben és annak környékén a VIII. és IX. kerületben –, valamint a peremkerületekben – például Csepelen, Soroksáron, Pesterzsébeten és Újpesten – egymástól függetlenül megalakult rendkívül vegyes összetételű csoportok egységes irányítás nélkül harcoltak.
A Corvin köz környékén – a moziban, illetve a Ferenc és József körútra, valamint az Üllői útra néző házakban vagy ezeknek a magyar és szovjet csapatok által használt fontos közlekedési útvonalaknak a közelében – megalakult, hosszabb-rövidebb ideig harcoló csoportok magva jórészt fiatalabb munkásokból és diákokból állt. Voltak csoportok amelyeket – ahogy ez a Práter utcai csoport esetében is történt – a környék lakói szerveztek meg.
A fegyveresek összetétele az október 24-ét követő napokban annyiban változott, hogy az egyetemisták jelentős része fokozatosan beszüntette a harcot. A választott hivatásukat gyakorló orvostanhallgatók voltak azok, akik a harcok beszüntetéséig, október 28-29-ig, majd november 8-9-ig a fegyveres csoportoknál, illetve az ezekből megalakult nemzetőr alegységeknél maradtak. A távozók helyére – és ez mindkét időszakra érvényes – egyre fiatalabbak léptek.
A fegyveres csoportokon belüli kapcsolat – az események jellegéből következően – az október 23-a és 28-a közötti időszakban nagyon laza volt. A hatalom ellen harcot vállaló személyek egyénileg, saját elhatározásból csatlakoztak társaikhoz, és arról is szabadon dönthettek, hogy mikor és milyen körülmények között szüntetik be a harcot.
A csoportok a megalakulást követő napokban állandó vezetővel nem rendelkeztek. A vezetők személye gyorsan változott, mivel a pillanatnyi helyzet, a harcok során elért sikerek vagy sikertelenségek a fegyvereseket új és új vezetők választására ösztönözték. A régi vezetők választhattak, vagy elismerik az új vezetőt és maradnak, vagy egyénileg más csoporthoz csatlakoznak, de többször előfordult az is, hogy a csoportokon belül megmaradt támogatóikat magukkal víve más szálláshelyen új csoportot alakítottak. A bizalom megvonása többeket a harc végleges vagy időszakos beszüntetésére késztetett.
Az állandó mozgásban lévő kisebb-nagyobb csoportok általában csak egy-egy konkrét feladat – szovjet támadás visszaverése, egy-egy harckocsi, páncélautó, kisebb alegység megsemmisítése – végrehajtása során keresték egymással a kapcsolatot, nyújtottak egymásnak segítséget. A harcok következtében szétszóródott csoportok tagjainak egy része a szálláshelyre visszatérve régi és új fegyveres társaival folytatta az ellenállást. Másik része a körzetben tevékenykedő csoportok egyikéhez csatlakozott, de voltak olyanok is szép számmal, akik a harc végleges beszüntetéséről döntöttek. A felbomlás és újraszerveződés egymást követő periódusai a csoportok egységes szervezetbe való tömörítését október 28–29-ig, a forradalom győzelméig nem tették lehetővé.
A Kádár János vezette párt-, és a Nagy Imre irányította állami vezetés határozatai, intézkedései, taktikázásai az október 28-áig terjedő időszakban kettős célt szolgáltak:
Ha kell politikai engedmények, a nép követelései egy részének teljesítésével vagy annak ígéretével a tömegeket leválasszák a hatalom és a szovjet csapatok ellen harcot folytató fegyveres csoportokról. Ezzel párhuzamosan a főcél az volt, hogy a fegyveres ellenállást – elsősorban a szovjet csapatokra támaszkodva – megtörjék.
A szovjet és magyar politikai és katonai vezetés nem rendelkezett megfelelő információval a Budapesten és vidéken lezajlott eseményekről, a hatalom elleni megmozdulások jellegéről, a fegyvertelen tüntetők elleni fegyverhasználatok – sortüzek –, a szovjet csapatok bevetésének következményeiről és nem utolsó sorban a kormányerők helyzetéről, állapotáról, illetve a felkelő-szabadságharcos csoportok elhelyezkedéséről, erejéről és elszántságáról. Az így született politikai és katonai döntések az áldozatok számának és az okozott pusztítás mértékének csökkenése helyett – október 28-ig – a szembenállás növekedését eredményezték.
Az Corvin köz környékén lévő ellenállási góc felszámolása érdekében - október 28-án a hajnali órákban - indított támadás kudarca, a felkelő szabadságharcos csoportok sikerei a szovjet és magyar politikai vezetést célkitűzései átértékelésére kényszerítették.
Győzelem
A győzelem és a nemzetőrség megalakítása
A felkelő csoportok harci sikerei, a magyar csapatok alkalmazhatatlansága és a szovjet csapatok kudarca miatt a vezetés két lehetőségből választhatott. Továbbra is elutasítja a nép jogos követeléseit, nem változtat a kormány összetételén és a szovjet hadseregre támaszkodva folytatja a harcot. Ennek az útnak a választása esetén az újabb áldozatok, a pusztulás még jobban elmélyítette volna a szakadékot a lakosság és a kormány között.
Mivel ez az út járhatatlannak bizonyult a magyar párt és állami vezetés szovjet jóváhagyással – második lehetőségként – engedmények megtételére kényszerült.
A Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség október 28-i üléseit követően az események felgyorsultak. 28-án 13 óra 20 perckor a kormány a rádión keresztül elrendelte az általános azonnali tűzszünetet.
Győzött a forradalom. A politikai vezetés október 28-án nemzeti demokratikus mozgalomnak nyilvánította az előző napok megmozdulásait, bejelentette a szovjet csapatok azonnali kivonását Budapestről, tárgyalások megkezdését a szovjet haderő teljes kivonásáról, az Államvédelmi Hatóság megszüntetését, az amnesztiát, a Kossuth-címer bevezetését, Március 15-e nemzeti ünneppé való nyilvánítását, az általános fizetésemelést, bér- és normarendezést, az erőszakoskodás megszüntetését a termelőszövetkezeti mozgalomban.
A forradalom alapvető célkitűzései megvalósítására képes demokratikus intézmények, a közigazgatási faladatokat ellátó Forradalmi Bizottságok, Nemzeti Bizottságok, a munkahelyek irányítását átvevő Munkástanácsok, az erőszakszervezetek tevékenységét ellenőrző Forradalmi Katonai Tanácsok, a felkelő-szabadságharcos csoportokat is tömörítő Nemzetőrség alakulatai, illetve az 1945 után erőszakkal felszámolt és a forradalom napjaiban újonnan megalakult demokratikus politikai pártok – a jelentős ideológiai nézetkülönbségek ellenére – az alapvető emberi jogokat minden állampolgár számára biztosító demokratikus, független Magyarország megvalósításának letéteményesei lettek.
A felkelő-szabadságharcos csoportokat, a nemzetőrséget, illetve a halaszthatatlan változások eléréséért egyre radikálisabb módszerekkel fellépő tömegeket korántsem elégítette ki a kormány ígérete. A magyar társadalom meghatározó részének fő céljává a szovjet csapatok azonnali távozásának az elérése; az államvédelmi szervezetek azonnali felszámolása, az államvédelmi állomány felelőssége törvényes úton történő kivizsgálásának a megkezdése; a magyar erőszakszervezetek tevékenységének forradalmi szervezetek által történő irányításának és ellenőrzésének a megvalósítása; és a fentiek – illetve a most nem részletezett követelések – teljesítésének legfőbb biztosítékát képező, a felkelő-szabadságharcos csoportokat is magukban foglaló Nemzetőrség megteremtése vált.
A szovjet és magyar politikai vezetés még ekkor sem volt képes a kialakult helyzet reális értékelésére. A módszerek nem lényegtelen módosulásai ellenére a legfontosabb cél a „fordulatot” követően is a kommunista párt hatalmi pozíciói megmaradt részének átmentése volt. Így a kormánynyilatkozat szerint a felkelő-szabadságharcos csoportok tagjainak nincs más lehetősége, mint
1. bízni a politikai vezetés újabb – a fegyverek erejével és a tömegek határozott megmozdulásaival kikényszerített – ígéreteinek komolyságában és a fegyvereket beszolgáltatni;
2. átadni a „terepet” a fegyveres harcban meghátrálásra kényszerített rendőrség és honvédség közreműködésével válogatott személyekből álló, éppen ezért – az egyik pillanatról a másikra megvilágosodott új-régi politikai vezetés számára szalonképesebb és főleg kezelhetőbb – „nemzetőrségnek” és „munkásosztagoknak”.
Az előzményeket figyelembe véve érthető, ha a felkelők ennek a hatalom számára kedvező gesztusnak a megtételére, a harc elfogadható és főleg számon kérhető garanciák nélküli beszüntetésére, a fegyverek önkéntes átadására nem voltak hajlandók. Tudták, érezték, hogy a vezetést október 28-át követően is – ha más módszerekkel is – de kényszeríteni kell a követelések teljesítésére, ami csak a felkelő-szabadságharcos csoportok erejének egyesítése és növelése útján volt lehetséges.
Az ezt követően bekövetkezett változás fő jellemzője – véleményem szerint – az, hogy a Nemzetőrség fő erejévé – az október 30-a előtti elképzelésekkel és intézkedésekkel szöges ellentétben, főleg a fővárosban, illetve a Forradalmi Karhatalmi Bizottságban, mint országos vezető testületben – a felkelő-szabadságharcos csoportok váltak. Létszámát és szervezetségét tekintve a Nemzetőrség nem kevésbé fontos részét képezték a hatalom elleni harcokban részt nem vevő, de az október 28-i kormányprogram végrehajtásáért, a közrend megteremtéséért, a forradalom vívmányai megvédéséért, a munka beindításáért tenni akaró diákokból, értelmiségi és fizikai dolgozókból álló – az egyetemeken, munkahelyeken, a megyékben, városokban, járásokban és falvakban szervezett – nemzetőralegységek is.
November első napjaiban a nemzetőrparancsnokok és a nemzetőrök figyelmét elsősorban az ideiglenes elhelyezési körletek berendezése, a nemzetőralegységek megalakítása, felszerelése, a katonai viszonyoknak megfelelő szolgálati és kiképzési rend megteremtése, a kapott fegyverzet karbantartása, szabályos használatuk elsajátítása kötötte le.
Az egyre jobban fenyegető szovjet támadás elhárítása érdekében – nagyobb településeken, illetve elsősorban a katonai helyőrségekben – riadó és védelmi tervek készültek, és a tervekben foglalt feladatok végrehajtásának begyakorlása, a védelemmel kapcsolatos műszaki munkálatok is megkezdődtek. Ezt a folyamatot november 4-én a szovjet támadás megszakította.
A második szovjet katonai intervenció
A második szovjet katonai intervenció megkezdése
A magyar kormány október 28-i nyilatkozata alapján a szovjet hadvezetés is elrendelte a tűzszünetet. A szovjet csapatok kivonását, a magyar kormány szovjet vezetőkkel történt megállapodásán túl, – szovjet álláspont szerint – a csapatok tétlensége, passzivitása miatt is” végre kellett hajtani. Budapestről a szovjet csapatok kivonása október 30-án 18 órakor megkezdődött és a teljes kivonulás 31-én a déli órákban befejeződött. A Különleges Hadtest törzse a Tökölön lévő repülőtérre települt, ahol egy szovjet repülő egység állomásozott. A szovjet csapatok Budapest határától 15-20 km-re összpontosítási körletet foglaltak el, ahol a harci technikát és fegyverzetet karbantartották, a személyi állományt, a lőszert, üzemanyagot és az élelmiszer készleteket kiegészítették.
Október 30-án, a szovjet kormány nyilatkozata, amely szerint új alapokra kívánja helyezni a többi szocialista országokkal kapcsolatos viszonyát, még a győztes forradalom reményeit táplálta, de a katonai előkészületek és az újabb szovjet katonai beavatkozással kapcsolatos egyeztető tárgyalások már másnap megkezdődtek.
A magyar vezetés döntései – segítségkérés az ENSZ-től, a semlegesség bejelentése, a Varsói Szerződés felmondásának kilátásba helyezése, javaslat újabb tárgyalásokra stb. – az új magyar kormány összeállításával és a többi szocialista ország tájékoztatásával, meggyőzésével elfoglalt szovjet vezetést nem bírta jobb belátásra.
Október 31-én újabb erők Magyarországra irányításával, a már Magyarországon lévő megszálló erők jelentős növelésével a november 4-i újabb támadás előkészítése kezdetét vette. A Magyarországon lévő csapatok vezetésével Konyev marsallt bízták meg és a Szovjetunió, illetve Románia területéről – a 38. és a 8. hadsereget is Magyarországra irányították. A Szovjetunió területéről átdobott légideszant egységek megkezdték a magyar repülőterek elfoglalását.
A támadási terv sikere érdekében Szerov, a KGB vezetője, a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalásokat folytató magyar tárgyalóküldöttség tagjait letartóztatta. A Moszkvában összeállított Kádár János vezette bábkormány politikai legalizálása érdekében pedig Nagy Imrét és a politikai vezetők egy jelentős részét – a törvényes kormány lemondásának kikényszerítése céljából, a Josip Broz Titóval történt megállapodás értelmében – a menedékjog felkínálásával a Jugoszláv Követség épületébe csalta.
1956. november 4-én megindult a mindent elsöprő katonai gépezet. A Különleges Hadtest kötelékébe tartozó hadosztályok fő erői – a főváros környékén települt felkelő erők egy részének ellenállását leküzdve – 5 órakor különböző irányokból betörtek Budapestre. A 38. összfegyvernemi és a 8. gépesített hadsereg erői megkezdték az ország megszállását.
Ebben a hadműveletben 17 – 8 gépesített-, 1 harckocsi-, 2 lövész-, 2 légvédelmi-tüzér-, 2 repülő-, 2 légi-deszant – szovjet hadosztály részei mintegy 60 ezer szovjet katonával vettek részt.
Körülbelül ekkor – 5 óra 20 perckor – hangzott el a rádióban Nagy Imre következő felhívása: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!”
Nagy Imre beszédét a Honvédelmi Minisztériumban úgy értelmezték, hogy a Nagy Imre a magyar csapatok harcba lépését mint tényt jelentette be. Ennek a bejelentésnek az ellensúlyozása érdekében a hadserege vezetése a magyar csapatoknak minden lehetséges módon megtiltották az ellenállást.
Budapesten Király Béla vezérőrnagy az ellenállás folytatása mellett döntött. A fővárosban több nemzetőralegység folytatott védelmi harcot.
Babadzsanjan és Mamszurov tábornokok hadseregei vidéken a Magyar Néphadsereg legfontosabb helyőrségeit, laktanyáit körülvették. Először a repülőtereket, majd ezzel szinte egyidőben a laktanyákat támadták meg, foglalták el, de ellenőrzésük alá vonták a Budapestre és az osztrák határhoz vezető útvonalakat is.
A szovjet hadsereg nagy erejű támadását látva a Magyar Néphadsereg alakulatainak többsége meg sem kísérelte az ellenállást. A már november harmadikán körülzárt vidéki laktanyák egy részére minden figyelmeztetés nélkül a szovjet csapatok tüzet nyitottak, a magát többségében harc nélkül megadó alakulatokat lefegyverezték, szétkergették.
Szovjet források szerint a magyar felkelők szervezett ellenállását november végére sikerült mindenütt megtörni és végrehajtották a hadsereg lefegyverzését is. Ezt követően a szovjet csapatok országszerte a katonai közigazgatás – városparancsnokságok keretében folytatott járőrtevékenység, őrszolgálat, stb., – feladatait látták el. A szovjet állambiztonsági szervek – KGB – azonban folytatták a felkelők és az ellenállók letartóztatását, valamint a lakosságnál lévő fegyverek összegyűjtését.
A szovjet csapatok Magyarország ellen végrehajtott támadásának szomorú következményeit a következő adatok is érzékeltetik:
A harcok következtében Budapest 11 évvel a háború után ismét romokban hevert, közel 20 ezer fő megsebesült, több mint két és fél ezer ember - ebből 2000 Budapesten - meghalt, hozzávetőlegesen 200 ezer ember a hazája elhagyására kényszerült. A szovjet hatóságok közel ötezer főt november első napjaiban elfogtak, akik közül a KGB 860 főt - ezek között kommunistákat, katonákat, egyetemistákat kiskorú fiukat és lányokat mint hadifoglyokat szovjet területre hurcoltak. A szovjet vezetés által hatalomra segített bábkormány - szovjet instrukciók alapján és segítséggel - kb. 15 ezer embert ítéltetett el. 229 főn a halálos ítéletet végrehajtották.
Nyitóoldalunk képeinek forrása a nemnemsoha.gportal.hu honlap. Köszönjük a szerkesztőknek, hogy engedélyezték az általuk hosszú időn át gyűjtött képek használatát!
A képek 1919. és 1944. között kerültek kiadásra, plakátokon jelentek meg.