Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

1922. első fele

Juhász Gyula

Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,

Amíg magyar lesz és emlékezet,

Jog és igazság, becsület, remény,

Hogy volt nekünk egy országunk e földön,

Melyet magyar erő szerzett vitézül,

S magyar szív és ész tartott meg bizony.

Egy ezer évnek vére, könnye és

Verejtékes munkája adta meg

Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,

Hol királyokat koronáztak egykor,

S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,

Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja

Európának, a Kárpátok éke,

És mienk volt a legszebb kék szalag,

Az Adriának gyöngyös pártadísze!

És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol

Ferenczy festett, mestereknek álma

Napfényes műveken föltündökölt,

S egész világra árasztott derűt.

És nem lehet feledni, nem soha,

Hogy Váradon egy Ady énekelt,

És holnapot hirdettek magyarok.

És nem lehet feledni, nem, soha

A bölcsőket és sírokat nekünk,

Magyar bölcsőket, magyar sírokat,

Dicsőség és gyász örök fészkeit.

Mert ki feledné, hogy Verecke útján

Jött e hazába a honfoglaló nép,

És ki feledné, hogy erdélyi síkon

Tűnt a dicsőség nem múló egébe

Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!

Ő egymaga a diadalmas élet,

Út és igazság csillaga nekünk,

Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,

Balsorsban és kétségben, ó, magyar,

A pokol kapuin is győzni fogsz,

S a földön föltalálod már a mennyet!

S tudnád feledni a szelíd Szalontát,

hol Arany Jánost ringatá a dajka?

Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,

Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,

Bírnád feledni Kassa szent halottját?

S lehet feledni az aradi őskert

Tizenhárom magasztos álmodóját,

Kik mind, mind várnak egy föltámadásra?

Trianon gyászos napján, magyarok,

Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,

Rossz csillagok alatt virrasztva járók,

Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan

S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött

Ma fogjatok kezet, s esküdjetek

Némán, csupán a szív veréseivel

S a jövendő hitével egy nagy esküt,

Mely az örök életre kötelez,

A munkát és a küzdést hirdeti,

És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem?

De mindig, mindig gondoljunk reá!

Reményik Sándor

Nem nyugszunk bele!

Téli szél a tar gallyakat fújja

Mint az Isten égre tartott ujja

Mint megcsúfolt, kikacagott álom

Állunk egyedül a nagy világon.

Elvették s most véle nagyra vannak

Törött véres kardját a magyarnak.

De még minden nép a sírját ássa

Van szava, hogy világgá kiáltsa

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk

Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.

Tiporhatják szűz tiszta igazunk

Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.

De hirdessük gúzsba kötött kézzel

Sebes ajkkal, lázadó vérrel

Idézve menny, pokol hatalmait

Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.

Kezünk bár nem pihen a kardvason

A szíveinkben nem lesz nyugalom.

Jöhetnek jövő századok s megint

Csak felszakadnak régi sebeink.

E sebek és e fájdalom örök.

Ettől vonaglik minden magyar rög

Ettől vérez ki majd nyomunkba hág

Ettől nem gyógyulnak az unokák.

Tátra erdők ettől zúgnak-búgnak

Ettől reszket lelke minden zugnak

Puha szívek kővé ettől vállnak

Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk ettől fájunk, égünk

Sírban ettől nem lesz pihenésünk

Ettől szorul a kezünk ökölbe

Ettől sír a gyermek anyaölben.

Fenyőmadár behavazott fákon

Száraz haraszt téli pusztaságon

A folyók, a fák, a füvek szelleme

Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet

Versailles-ig lobogjon az üzenet

Hogy megroppant bár karunk ereje

Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!

Wass Albert

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:

a csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

esőnek, hónak, fellegeknek

és nincsen ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,

ha sáska rágja is le a vetést.

Ha vakond túrja is a gyökeret.

A világ fölött őrködik a Rend

s nem vész magja a nemes gabonának,

de híre sem lesz egykor a csalánnak;

az idő lemarja a gyomokat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,

ha csattog is a baltások hada.

Mert erősebb a baltánál a fa

s a vérző csonkból virradó tavaszra

új erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

a gyilkos vasat rég felfalta már

s a sújtó kéz is szent jóvátétellel

hasznos anyaggá vált a föld alatt...

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

ha egyenlővé teszik is a földdel,

nemzedékek őrváltásain

jönnek majd újra boldog építők

és kiássák a fundamentumot

s az erkölcs ősi, hófehér kövére

emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,

ki nem hamuval és nem embervérrel

köti meg a békesség falát,

de szenteltvízzel és búzakenyérrel

és épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

a fundamentom Istentől való

és Istentől való az akarat,

mely újra építi a falakat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,

kik megtagadják ma a nevemet:

ha fordul egyet újra a kerék,

én akkor is a barátjok leszek

és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk

és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

a víz szalad, de a kő marad,

a kő marad.

És üzenem mindenkinek,

testvérnek, rokonnak, idegennek,

gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,

annak, akit a fájás űz és annak,

kinek kezéhez vércseppek tapadnak:

vigyázzatok és imádkozzatok!

Valahol fönt a magos ég alatt

mozdulnak már lassan a csillagok

a s víz szalad és csak a kő marad,

a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.

A tiszták és békességesek.

Erdők, hegyek, tanok és emberek.

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát

s a csillagok tengelyét olajozzák

szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint

és miként hirdeti a Biblia:

megméretik az embernek fia

s ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a kő marad,

de a kő marad.

Bajorerdő, 1948.

Kárpáti Piroska

Üzenet Erdélyből

Üzent az Olt, Maros, Szamos,

Minden hullámuk vértől zavaros,

Halljátok, ott túl a Tiszán,

Mit zúg a szél a Hargitán?

Mit visszhangoznak a Csíki hegyek,

Erdély hegyein sűrű fellegek?

Ez itt magyar föld és az is marad,

Tiporják bár most idegen hadak,

Csaba mondája új erőre kél,

Segít a vihar és segít a szél,

Segít a tűz, a víz, a csillagok,

S mi nem leszünk mások, csak magyarok!

Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk!

Halott vitézek lelke jár velünk.

Előttünk száll az ős Turul-madár,

Nem is lesz gát, és nem lesz akadály!

Ember lakol, ki ellenünk szegül,

A székely állja, rendületlenül!

Üzenik a gyergyói havasok:

Megvannak még a régi fokosok!

Elő velük, jertek, segítsetek!

Székely anya küld egy üzenetet:

Hollók, keselyűk tépik a szívünket,

Rablóhordák szívják a vérünket!

Ha nem harcoltok vélünk, elveszünk!

E végső harcban: egyedül leszünk!

És a honszerző hősök hantja vár,

Ha odavész az ősmagyar határ!

És ha rablóknak kedvez a világ,

Mutassunk akkor egy új, nagy csodát!

Megmozdulnak mind a Csíki hegyek,

Székelyföld nem terem több kenyeret,

Elhervad minden illatos virág,

Mérget terem minden gyümölcsfaág.

Vizek háta nem ringat csónakot,

Székely anya nem szül több magzatot!

Vadon, puszta lesz az egész vidék,

S végezetül, ha ez sem lesz elég,

A föld megindul, a mennybolt leszakad,

De Erdély földje csak magyar marad!

(Kárpáti Piroska székely tanítónő, akit az alábbi megrázó, és felkavaró verséért a románok kivégeztek. 1920-ban felakasztották Aradon.)

Kép: mek.oszk.hu/00700/00707/html/

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.