Nem gondolt arra, hogy lesz, aki majd azt mondja: íme egy újabb összeesküvés-elmélet Trianon kapcsán? Most meg a szabadkőművesek tehetnek az ország szétdarabolásáról?

– Nem prekoncepciókkal vágtam bele a munkába. Azt akartam kideríteni, milyen belső és külső tényezők játszottak közre abban, hogy Magyarország legyengülve, elemeire hullva került ki az első világháborúból. Mindenütt beleütköztem a szabadkőműves-forrásokba. Végül kirajzolódott a kép: oroszlánrészt vállaltak a páholyok az ország tönkretételében.

Clemenceau helyett új, belső bűnbak lenne a láthatáron? Hiszen a nagyhatalmakat nehezen befolyásolhatták ilyen hatásosan a szabadkőművesek a számunkra tragikus döntéshozatalban.

– Ezt nem állítom. Azt azonban már igen, hogy meggyengítették az államhatalmat, és az állandó feszültség, a zaklatott állapotok fenntartásával a nemzet védekezőerejét szívták el, hogy aztán a kiszolgáltatottá váló ország előbb a Károlyi-kormányzat, majd a proletárdiktatúra karjaiba hulljon. Ha már szóba hozta az akkori francia miniszterelnököt: nem elég, ha szidjuk és kárhoztatjuk Clemenceau-t, ettől nem látjuk tisztábban az eseményeket. Mert kétségtelen, hogy a magyar politikai és szellemi elit végzetes hibákat követett el. Az is tény, hogy három nagyhatalom, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország célkeresztjében voltunk, továbbá a szerbek, a románok és a csehek is alig várták, hogy ellenünk fordulhassanak. De mindezek a baljós körülmények kevesek lettek volna, ha az ország megosztottságát nem gerjesztik. A bomlasztó elem jelentős részben a hazai radikális szabadkőművesség volt.

Azt talán mégsem lehet egyes csoportok fejére olvasni, hogy érvényesülni akartak a közéleti porondon.

– Ez kétségtelen, ám az állandó obstrukció, a parlamenti munka ellehetetlenítése olyan történelmi szituációban történt, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna az egységre. Szomszédaink éppen azért tudtak radikálisan fellépni ellenünk, mert nacionalista céljaik mentén szervezték akcióikat. Nálunk még a honvédség megerősítését sem tudta a kormány elérni. Egy éven át tárgyalta a véderőtörvényt a T. Ház, amelynek megfelelőit a román és a szerb parlament percek alatt elfogadta.

Sokan készen állnak a demagóg riposzttal: nem törvényekkel, hanem ágyúkkal kellett csatázni akkoriban is.

– De törvények teszik lehetővé az anyagi és szellemi javak összpontosítását. Ennek a késedelemnek volt köszönhető, hogy például az orosz hadseregben több ágyú volt egy csapatnál, mint a magyarban. Márpedig zárótűzben nem mindegy, mekkora veszteséget szenved a gyalogság egy kényszerű kézitusa előtt. Nálunk 1911. áprilistól 1912. júniusig tartott a véderővita, így behozhatatlan hátrányba kerültünk az antanthatalmakkal és a későbbi kisantanttal szemben. Az újonclétszámot, a megemelt katonai költségvetést csak késve tudták megszavazni. Háborúellenes törvényhozás minden internacionalista fogadkozás ellenére csak hazánkban működött.

Az obstrukció másutt is virágzott.

– De itthon fejlesztették tökélyre. Ha lett volna televíziós közvetítés, nem mindennapi látvány tárult volna a nézők elé. Volt, amikor egy ellenzéki képviselő cintányérozott, egy másik trombitán fújta a lovasrohamot, míg a harmadik vezényelt hozzá. Igen, Ausztriában is megtörtént, hogy valaki tizenegy és fél órán keresztül beszélt, de a hazai szabotázs vitte a pálmát nemzetközi összehasonlításban.

Eddig pártokról beszéltünk. Hol vannak a szabadkőművesek?

– Hogy hol? Mindegyikben, a Katolikus Néppártot kivéve. Bár konkrét számarányokat készülő következő könyvemben mutatok fel, annyi biztos: nagy számban voltak jelen az ellenzéki alakulatokban. A Függetlenségi és 48-as Pártot megszállták, míg az Országos Polgári Radikális Pártot ők alapították. Bevallottan támadták a hagyományos keresztény állami berendezkedést. Nyíltan harcoltak azokért a célokért, amelyeket a századforduló környékén egyre radikálisabb irányba tolódó szabadkőművesek zászlajukra tűztek. Brutálisan át akarták szabni az államot. Be akarták vezetni az általános titkos választójogot – tekintet nélkül ennek várható tragikus politikai és etnikai következményeire, a szélsőségek és az irredentizmus térnyerésére. El akarták törölni az iskolai hitoktatást, elvenni a keresztény egyházak vagyonát. Ehhez társult a nemzetiségek kritikátlan érdekképviselete. Álszentül azt mondták: fel kell őket szabadítani a félfeudális magyar elnyomás alól.

Szó se róla, ez utóbbit elérték, hisz az ország területe 1920-ban a harmadára zsugorodott. De biztos, hogy a múlt századfordulóról beszélünk, és nem a rendszerváltozás óta eltelt időszak balliberális vesszőparipáiról? Nem túl sok a párhuzam? – kérdem az Antall-kormány államtitkárától, aki 1989-ben ellenzéki jelöltként elsőként győzött a pártállammal szemben időközi választáson.

– De igen. Rengeteg a rokon vonás. A történettudomány számára is komoly fejtörést okozhat, miként lehet, hogy sok évtized múltán ennyire egyező frazeológiával, demagóg jelszavakkal lépjenek föl. Éppúgy az iskolai hitoktatás, az egyházak állnak a célkeresztjükben. A nemzeti sajátosságok és a kereszténység kigúnyolása, a külföldi érdekek előnyben részesítése, a kifelé történő árulkodás olyan jegyek, amelyek ebből a korból eredeztethetők. Sokszor szó szerint ugyanazokat a szövegeket szajkózzák. Ha a sárguló dokumentumok nem emlékeztetnének az idő múlására, azt hihetnénk, mai gyűlöletbeszédekkel állunk szemben.

Nyilvánvalóan már rég nem csak a szabadkőművesekről beszélünk. De mi bizonyítja, hogy összehangolt szellemi polgárháborúról volt szó, nem csupán arról: voltak egyes páholyokban nemzetellenes erők?

– Ők maguk deklarálják céljaikat. Nagy szerencse, hogy Horthy Miklós belügyminisztere, amikor 1920-ban betiltja a szabadkőművesek működését, az iratanyag lefoglalásáról is rendelkezik. Ezért kutathattam ki ezeket a leleplező dokumentumokat. Az anyag bőségét illusztrálja, hogy tíz év munkája fekszik mostani kötetemben, s erre épül az idén megjelenő következő könyvem is. Hangsúlyozandó: az 1867-es kiegyezés utáni szabadkőművesség még egészen másmilyen volt. Filozófiai és filantrópiai kérdésekkel foglalkoztak összejöveteleiken, és olyan személyiségek fémjelezték a tevékenységüket, mint Türr István, Klapka György, Pulszky Ferenc. A századforduló előtt azonban felforgató változások indultak meg. Nyíltan a politikai nyomulás mellett döntöttek. Megjelent egy erőszakos értelmiségi kör, amely az ezerkilencszáztízes évek elejére többségbe került a Magyarországi Symbolikus Nagypáholyon belül.

Nem lehet, hogy Jásziék pusztán saját irányvonalukat tartották helyesnek, s nem az ország meggyengítése volt a céljuk?

– Erre is csak azt tudom mondani: nyilatkozataik cáfolják a jóindulatú verziót. El kell azonban oszlatni a közkeletű félreértéseket. Ők nem felbomlasztani akarták a Monarchiát, hanem átvenni a hatalmat. Ennek érdekében hozták létre a legszélsőségesebb páholyt 1908-ban, amelyet Martinovics Ignácról neveztek el. 1913-ban pedig – amikor a páholyok többségében átvették a hatalmat – döntöttek az Országos Polgári Radikális Párt megalapításáról, ami 1914 első felében meg is történt. A legékesebben egy 1917-es felhívásuk árulkodik kendőzetlen szándékaikról. A Martinovics páholy körlevelet bocsátott ki, amelyben a hatalom átvétele érdekében a radikális pártba való belépésre szólított fel. Számukra a háború nem veszélyt jelentett, amikor a nemzet más népekhez hasonlóan összefog minden belső viszály ellenére, hanem kiváló alkalmat államellenes programjuk véghezvitelére. Ne feledjük: mindig a szélsőbaloldal akarja a háborút polgárháborúvá alakítani.

Vagyis nem összeesküvés-elméletről, hanem összeesküvés-gyakorlatról beszélhetünk. Károlyi Mihály kezdettől csatlakozott Jásziékhoz? Hisz ő nem lett hivatalosan szabadkőműves.

– Károlyival csak akkor mélyült el az intenzív barátkozás, amikor Kossuth Ferenc halála után, 1914-ben megszerezte a Függetlenségi és 48-as Párt elnöki posztját. Ezután felhasználták céljaikhoz és kiaknázták az arisztokrata származásában rejlő reklámlehetőségeket. A folyamat betetőzéseként az 1918. október 31-i őszirózsás forradalomban megalakult a Károlyi-kormány, amelynek majdnem fele szabadkőműves. Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Szende Pál, Diener-Dénes József és más kormánytagok egytől egyig azok voltak. A koalíció a Függetlenségi és 48-as Pártból, a szabadkőműves befolyás alatt álló, Kunfi vezette Szociáldemokrata Pártból és a Jászi elnökölte radikális pártból állt össze.

Miért gyűlölték annyira Tisza Istvánt?

– Mert az útjukban volt. Tisza kiváló politikusként felmérte az országra leselkedő veszélyeket. Előrejelzései sajnos beigazolódtak. Nem véletlen, hogy amikor házelnökké választották, rögtön erőszakos, három áldozatot követelő tüntetést – vérvörös csütörtök a mozgalmi szótárban – szerveztek 1912. május 23-án a radikálisok. Ez a társaság bevallottan a forradalom kirobbantásán ügyködött. A geszti gróf felismerte, hogy az államot ássák alá a radikálisok. Úgy fogalmazott: szomorú, hogy a nacionalista nemzetiségi vezérek oldalára állt a szabadkőművesek egy csoportja.

Talált konkrét kapcsolatokat a szélsőbaloldali, illetve prekommunista mozgalmakkal? A forradalmi harc kultusza nagyfokú nézetazonosságról árulkodik.

– Számos együttműködési pont fedezhető fel, ami azért is figyelemre méltó, mert Jásziék magukat liberálisoknak mondták. Ennek azonban inkább az ellenkezője igazolódik a nemzeti szabadelvűséget ténylegesen konzervatív módon képviselő Tiszával szemben. Bizonyság a szabadkőművesek és a forradalmi baloldal viszonyára, hogy Rákosi Mátyás a páholyok által létrehozott Galilei-kör ösztöndíjasa és pártfogoltja volt. A nem nemzeti páholyok előadás-sorozatain állandó téma volt a marxizmus méltatása. Kifejtették, hogy a materialista tanok alapján el kell dobni az addigi magyar történelmet, és újat kell írni helyette. Éppúgy az emberek gondolkodásának, a társadalomnak a gyökeres átalakítására spekuláltak, mint az utódok. Egyvalamit mégis Jászi javára kell írni: ő soha nem jutott el a népirtást is legális eszköznek tartó leninizmusig. Sőt az ország megcsonkítását látva korábbi nézeteit sok tekintetben revideálta. Károlyi Mihállyal ellentétben, aki Lenin buzgó propagátorává vált.

Máig tisztázatlan, volt-e szerepe Tisza meggyilkolásában Károlyinak. Az mindenesetre több mint furcsa, hogy a rendőrség nem találta meg a bujkálni nem is akaró tetteseket.

– Az én kutatásaim nem a merényletre irányultak. Egy érdekes egybeesést azonban találtam. Pogány József, a Martinovics páholy illusztris tagja követte el a gyilkosságot egy Mannlicher puskával október 31-én. Őt később miniszteri, majd népbiztosi poszttal jutalmazták. Nehezen képzelhető el, hogy a kormány feje előtt ez a kriminalisztikai körülmény rejtve maradt volna. Túl sok a véletlenből, ugyanis a két héttel korábbi, sikertelen gyilkossági kísérletet is a Galilei-kör tagja, Lékai János követte el, akiről a rendszerváltozásig a mai Apor Vilmos tér volt elnevezve érdemei elismeréseként. A Nyugatot is betiltó Pogány munkásságát szintén utcanévadással honorálta a bolsevik rezsim. Neki még nagyobb szerepe volt a hadsereg szétverésében, hiszen Linder Béla – aki nem akart több katonát látni – csak nyolc napig volt hadügyminiszter. Utódát, Bartha Albertet, a tapasztalt tisztet Pogány tüntetette el az útból.

Túl sok katonát Károlyi sem szeretett látni, ha a nemzeti katasztrófát tekintjük, és hinni lehet a forrásoknak.

– Amikor a határokon minden irányból törtek be az idegen csapatok, lemenekült földet osztani – az amúgy adósságokkal agyonterhelt – birtokaira. Herczeg Ferenc írta róla: nem tudott felemelkedni a magyar néphez – ezért lesüllyedt az utca szintjére. Bármilyen szomorú szerepet játszott is a magyar történelemben Károlyi, a radikális szabadkőművesek nélkül nem tudta volna betölteni végzetes likvidátori hivatását.

Forrás és kép: tortenelemportal.hu/2011/05/trianon-maig-hat