Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?

Magasba vágyva, tengni egyre - lent;

Mosolygva, mint a méla őszi táj,

Nem panaszolni senkinek, mi fáj;

Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

Mert egyre gyászlik bennünk valami:

Sokszázados bú, melyet nem lehet

Sem eltitkolni, sem bevallani.

Magányban élni, ahol kusza árnyak

Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak,

S szálaiból a fájó képzeletnek

Fekete fényű fátylat szövögetnek,

És bút és gyászt és sejtést egybeszőve

Ráterítik a titkos jövendőre...

Rab módra húzni idegen igát,

Álmodva rólad: büszke, messzi cél,

S meg-megpihenve a múlt emlékinél,

Kergetni téged: csalfa délibáb!...

Csalódni mindig, soha célt nem érve,

S ha szívünkben már apadoz a hit:

Rátakargatni sorsunk száz sebére

Önámításunk koldusrongyait...

- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...

Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?

Küzdelmet, fájót, véges-végtelent.

Születni nagynak, bajban büszke hősnek,

De döntő harcra nem elég erősnek;

Úgy teremtődni erre a világra,

Hogy mindig vessünk, de mindig hiába:

Hogy amikor már érik a vetés,

Akkor zúgjon rá irtó jégverés...

Fölajzott vággyal, szomjan keseregve

A szabadító Mózest várni egyre:

Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,

Mely végzetünknek kövült átkául,

Ránk néz merően, irgalmatlanul,

S utunkat állja zordan, hallgatag...

Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk',

Mely sírni késztő tréfát űz velünk,

S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:

Egymást vádolni, egymást marcangolni!

- Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,

Szilajnak lenni, mint a bércpatak,

Nagy bánatoknak hangos lagziján

Nagyot rikoltni: Hajrá! húzd, cigány -

Háborgó vérrel kesergőn vigadni,

Hogy minekünk, hajh! nem tud megvirradni,

Hogy annyi szent hév, annyi őserő,

Megsebzett sasként sírva nyögdelő,

Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,

Munkás szabadság édes gyönyörében -

Hogy mért teremtett bennünket a végzet

Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...

Tombolva inni hegyeink borát,

Keserveinknek izzó mámorát,

S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,

Fölbúgni tompa, lázadó haraggal -

S mikor már szívünk majdnem megszakad:

Nagy keservünkben,

Bús szégyenünkben

Falhoz vágni az üres poharat...

- Én népem! múltba vagy jövőbe nézz!...

Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!... De túl minden bún, minden szenvedésen,

Önérzetünket nem feledve mégsem,

Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,

Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!

Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,

Mely itt reszket a Kárpátok alatt:

Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:

Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;

Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,

Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,

Féltőn borulni minden magyar rögre,

S hozzátapadni örökkön-örökre!...

1910.

Kép: szozat.org/showpage61.htm

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.