Művész hazája széles e világ;

A hírnév országútját lakja ő,

S ez út hosszába' minden olajág,

Minden babér az ő számára nő.

Ám hadd legyen, nem tagadom,

Övé, mely bírja őt, a hon:

De szívem azt sugja minduntalan,

Hogy a költőnek egy - csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának

Küszöbjén, melyhez emlékezete

Köté legelső végét fonalának,

Midőn először útnak erede;

Hová e gondolatvezér

Mulatni vissza-visszatér -

És egy szerény zöld ággal megpihen

Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen vészik őt körűl

Gyermekkorának játszótársai;

Eléje ott nyájas szóval kerűl

Az agg szülő - tán már csak néhai;

Minden szöget, minden zugot

Úgy lel, miképen megszokott,

Bár őse telkén most a vén Idő

Uj gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd

Anyai tejnek édes folyama,

E szó nyitá meg szívét és eszét,

Ajkára ez símult, hogy dallana;

Szerelme bimbó-hajnalán

E nyelvet érté a leány,

S ezen viszonzá a szeretleket,

Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.

S a nyilt szivű nép, melyet ott talál,

Vele érzésben és nyelvben rokon;

Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll,

Örül vagy sír az édes hangokon;

Fogékony ott minden kebel

A dalra, melyet énekel, -

S hogy ebből semmi hang el nem veszett,

Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

Ameddig ily nép fogja őt körűl,

Nép, melynek érzi keble, zengi szája

A költő énekét, - addig terűl,

Ott éri végét a költő hazája;

Azon túl maga jövevény,

Dala üvegházi növény,

Legszebb illatja, színe kárba megy:

Széles világon nincs népe' s hona - csak egy!

Innen, hogy ő e népet és hazát

Szeretni tudja kimondhatlanúl:

Nem a díjt méri, melyet tán az ád,

Oltára nem önző lángokra gyúl;

És, bárha szűk, és bárha gyér

A jutalom és a babér:

Ő e honért, e honnal s honnak él, -

Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza

Dicsőségének napját zengheti!

Ha nincs multjának vérző panasza,

S reménye vásznát jó szél lengeti!

A dal, mit így teremt ujja,

Egy nemzeti hallelujah,

Visszhangja messzi ég alá kihat -

És fölverendi a késő századokat.

De bár fogy a nép és hazája pusztúl,

És a jövendő hallgat, - nem felel,

Bár keble csak bánat dalára buzdúl:

Honát a költő mégse' hagyja el;

És, mely alélt hattyú gyanánt

Várja magára a halált -

Ő nemzetének hattyúéneke,

Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.

(1851.)

Kép: mek.oszk.hu/01100/01149/html/arany.htm

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.