Nemzeti emléknapok - 1849. október 6.
2012.10.06. 11:16
Az aradi vértanúk élete, utolsó napjai és utolsó mondatai
„Katonák, akik a fegyelmet, a harctereken kiérdemelt dicsőséget tartották fontosnak életük során. Emberek, akik a magyar szabadságharc hívó szavára, katonai tudásukat adták azért, hogy Magyarország szabad és független legyen. Ők azok, akik végigharcolták a szabadságharc csatáit, vezették csapataik embereit keményen küzdve, mert hittek abban, hogy győzhetnek. Életük azzal zárult, hogy rajtuk statuáltak példát a megtorlásra. Meghaltak, mert szembeszálltak volt esküjükkel, amely a császárnak tett ígéret volt. Ők azok, akik elmenekülhettek volna, amikor már tudható volt a vég, hátrahagyva a hozzájuk beosztott katonákat, mégsem tették. Olyan hősök ők, akiket Magyarország történelmében csakis vérvörös betűkkel lehet illetni, mert a vérüket áldozták ezért az országért. Minden valamirevaló magyar embernek tudni, ismerni kell nevüket, tetteiket!”
Éppen ezért megüti sokunk fülét, mint ahogy minden önérzetes honfitársamnak is, amikor olyan mondatokat lehet hallani róluk mai világunkban, hogy nem is voltak hősök, nem is mind volt magyar. Amikor esztelen kritikák áradata is terjeng világunkban és hódít teret ezekkel a hősökkel szemben, komolyan el kell gondolkozni, hogy mégis mikor történt meg ekkora szellemi süllyedés, hogy már hőseinket sem ismerjük el, amikor a magyart a tudás népének is tartották még az országon kívüli népek is - most már csak egyre kisebb berkeken belül sajnos.
A nemzetiség kérdésére válaszként Varga Tibortól hallottam először azt, hogy épp az volt bennük a legnagyszerűbb, hogy néhányuk származása ellenére is Magyarországot tekintették hazájuknak és harcoltak érte, mert erősebb érzelmek kötötték őket ide, mint bárhová. Persze a történész úr ezt sokkal tudományosabban fejtette ki.
Viszont ha már származásról beszélünk és pontot is akarunk tenni a dologra, bátran kimondhatjuk, hogy mindannyian egy ország állampolgárai voltak: Nagy-Magyarországé!
De pontosan kik is voltak ők, milyen korban éltek és mi lett sorsuk, mivel foglalkoztak utolsó napjaikon és mi volt utolsó mondatuk, ami egyben üzenet is lehet az utókor számára? …
A világosi fegyverletétel. 1849. augusztus 13-án Világosnál a magyarok az orosz csapatok előtt letették a fegyvert. A tábornokok úgy hitték, hogy az oroszok megvédelmezhetik őket a vérszomjas Haynautól, de csalódniuk kellett. Augusztus 22-én az oroszok elvették fegyvereiket, majd másnap átadták őket az osztrákoknak. Augusztus 25-én érkeztek Aradra, s még aznap megkezdődtek a kihallgatások. Mindegyikük két kihallgatáson vett részt, s ezt követően lehetőségük nyílt írásban utólagos beadványt intézni a hadbíróságnak.
Eközben augusztus 27-én az igazságügyminiszter, Schmerling a minisztertanács elé terjesztette az ítéletekkel kapcsolatos elképzeléseket. Bár mérsékeltebb volt, mint Haynau, emberségről még sincs szó: "A legnehezebb kérdés, hogy a törvények teljes szigorával, halálbüntetéssel kell-e sújtani minden vizsgálat alá kerülőt, vagy pedig halálbüntetés helyett másfajta büntetést kelljen-e elszenvedniük a kevésbé vétkeseknek. Erre vonatkozólag általánosságban ki lehetne mondani, hogy a legvétkesebbnek a törvények szerint kell lakolniuk, a kevésbé vétkesek esetében pedig báró Haynau táborszernagyra kell bízni, hogy másfajta büntetést szabjon ki rájuk."
A minisztertanács elfogadta Schmerling javaslatát, csak Bach belügyminiszter toldotta meg azzal, hogy Haynaut megfelelő hatalommal kell felruházni ahhoz, hogy a büntetéseket gyorsan végre tudja hajtani. Bár Ferenc József augusztus 29-i legfelsőbb kézirata Haynaut arra kötelezte, hogy " ... a halálbüntetést csak a legbűnösebb és legveszedelmesebb egyéneken hajtsák végre ...", de a halálbüntetés tényéről csak utólagosan kellett jelentést tennie az uralkodónak. Schmerling ugyan némi erőtlen kísérletet tett arra, hogy elérje: Haynau csak a halálos ítéletek bécsi megerősítése után hajtathassa végre az ítéleteket. Schwarzenberg miniszterelnök, Bach és Haynau azonban megakadályozták a királyi kézirat mérséklését. Eközben Haynau - a komáromi várvédőkkel történő egyezkedés közepette - Ernsttől, a vértanúk perének tárgyalásvezető hadbírájától megkapta az ítéleteket megerősítés végett. A "bresciai hiéna" azonban még vár, október 2-án rendelkezik csak a kivégzés módozatairól.
Október 6-ára, Latour halálának évfordulójára tűzte ki a kivégzéseket. Az aradi foglyok még reménykedtek, október 4-e, az uralkodó névnapja, lehet, hogy amnesztiát hirdet. De minden remény szertefoszlott ezen a napon, mert amnesztia helyett Haynau végzése érkezett meg. Másnap reggel hét órakor Ernst hadbíró felsorakoztatta a tábornokokat, s kihirdette az ítéleteket. Ezután megbilincselték a tábornokokat, majd visszavezették őket a cellájukba, megtagadva tőlük azt a kérést, hogy együtt tölthessék az utolsó napot.
Október 6-án hajnali kettő és három óra között a papok felkeresik a halálraítélteket. Aulich Lajos Horatius verseit olvasgatta, Török Ignác Vauban várépítésről szóló könyvét bújta, Láhner György fuvoláján játszott, Dessewffy Arisztid még aludt.
Többen még utolsó soraikat vetették papírra búcsúlevelükben. Fél hatkor először a golyó általi halálra ítélteket - Schweidel Józsefet, Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost - vezették a kirendelt katonaság közé. 12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, majd midőn a parancsnokuk kardjával intett, a lövések eldördültek, Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, s leadták a halálos lövést Kiss Ernőre is.
Ezután következtek az akasztófára ítélt tábornokok a következő sorrendben: Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly. Ez utóbbi vértanú büntetését - saját apja közbenjárásának köszönhetően - súlyosbították, mégpedig azzal, hogy őt akasztották fel utolsónak, vagyis végig kellett néznie társai kivégzését. Sorra búcsúztak el egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ő Damjanich holttestéhez lépett, és bár nem szívlelték egymást, most megcsókolta Damjanich kezét.
A kivégzést követően az elítélteket elrettentésül közszemlére tették ki, majd este az agyonlőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottakat levetkőztetve helyezték hol a bitófa elé, hol mögé, majd melléjük döntötték az akasztófa- oszlopokat is.
Aulich Lajos (1792 - 1849.)
Pozsonyban született.
1810-től a cs.kir. 2. sorgyalogezredben teljesít szolgálatot, ahol hadapródságtól ezredparancsnoki rangig vitte.
1848-ban a déli harctérre rendelték, ahol kiváló hadtestparancsnokként jeleskedett. Részt vett minden nagyobb ütközetben a téli és tavaszi hadjáratokban. Ő volt az, aki április 24-én a fővárosba vitte a hírt a magyar csapatok győzelméről, melyet a lakosság óriási örömmel, ünneppel fogadott.
Július közepén betegsége miatt - köszvényes volt, melyet valószínűleg a téli hadjárat alatt szerzett - visszavonult az aktív harctéri tevékenység alól, és így, hadügyminiszterré nevezték ki, hogy szellemi irányítója legyen a hadműveleteknek kiváló tapasztalatait felhasználva. A kormány leköszönése után követte Görgey seregét Világosra, ahol elfogták, és kötél általi halálra ítélték, melyet Aradon, október 6-án végre is hajtottak.
Rendet, fegyelmet tartott hadtesteinél, mely a saját erénye is volt egyben. Képes volt nyugodtan, higgadtan gondolkodva, gyors intézkedéseket hozni. A harctéren bátorsága példamutató volt.
Utolsó szavai:
„Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam, és halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”
Damjanich János (1804 - 1849.)
Staván született Szerbiában.
1822-ben, mint hadapród lépett a Saint-Julien cs.kir. 62. sorezredbe, mely sokáig Olaszországban állomásozott. Ennél az alakulatnál egy idő elteltével egy gránátos század parancsnoka lett.
1848-ban az első tíz honvédzászlóalj felállításakor, kinevezték a 3. parancsnokává, melynek élén nagyon sok csatában vitézkedett. "Vörössipkásai" hírhedten bátor, vitéz harcosok voltak. A szolnoki győzelem az ő nevét dicsőíti. Büszkeséggel hivatkozott arra, hogy az egész magyar hadjárat alatt egyetlen vereséget sem szenvedett. Nem magas katonai képzettségű volt, hanem a tiszta ész, a jó felfogóképesség, a gyors helyzetfelismerés és a határozottság voltak az erényei, amelyek győzelemre segítették. Az ellenséget megtámadta, megverte, és nem engedte ki a markából többé. Katonai pályafutásának egy baleset vetett véget, amikor kocsijával felborult és lábát törte. Bénasága ellenére átvette Arad várának parancsnokságát. Politikai rövidlátása vitte őt arra, hogy egy gazdag, jól felszerelt várat Görgey utasítására - kinek Damjanich föltétlen híve volt -, az oroszoknak engedjen át. A hadtörténelem példanélküli esete lett, hogy egy kiváló várkapitány, egy tökéletesen védhető várat, minden ellenállás nélkül feladjon, és mint fogoly, abban lelje halálát, hiszen a haditörvényszék kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak.
Utolsó szavai a könnyező Sujánszky lelkésznek szóltak:
„Mit sír tisztelendő úr, hiszen akit kezében tart, - a feszületre mutatott - azt is az igazságért akasztották fel.”
„Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.”
Dessewffy Arisztid (1801 - 1849.)
Csákányban született.
1819-ben, mint hadapród lépett a Radeczky gróf nevét viselő 5. huszárezredbe, ahol századosig vitte. Kiválóan képzett lovasszázadosként nyugdíjaztatta magát 1839-ben.
Az 1848-as események hatására felhagyott békés életével, és csatlakozott, mint lovasparancsnok a különböző harcokhoz. Az északi hadtestnél ezredesig vitte, majd Klapka hadtestparancsnoka lett. Májusban tábornokká lépett elő és újból az északi seregben tevékenykedett. Ezt követően a déli seregben, Dembinszky alatt szolgált a 10. hadtest parancsnokaként. A temesvári vesztes csata után visszavonult Orsovára, ahol régi barátja, Lichtenstein Ferenc herceg a világosi eseméyeket követően felszólította, hogy tegye le a fegyvert, és enyhébb elbírálást ígért neki. Hallgatva a barátra, megadta magát, aki szót emelt érte Haynaunál. Amikor Aradra vitték, a törvényszék kötél általi halálra ítélte, de az "enyhítés" golyó általi halál lett végül, melyet október 6-án végre is hajtottak. Midőn Lichtenstein értesült barátja kivégzéséről, heves vitába szállt Haynauval, aki erre azzal végezte, hogy kijelentette, "Én enyhítettem a bűntetést!"
Utolsó szavai:
„Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata.”
Elleméri és Ittebei Kiss Ernő (1800 - 1849.)
Temesváron született, Magyarország egyik leggazdagabb családjába. Teljes neve: Elleméri és Ittebei Kiss Ernő.
Károly főherceg 3. dzsidásezredében főhadnagyként, az 5. huszárezredben századosként, a 10. huszárezredben alezredesként, majd a hannoveri 2. huszárezredben ezredparancsnokként szolgált. Miután kitört a forradalom, ezredével a szerbek ellen fordult, és Perlasznál kitűnt remek vezetői képessége. Úgy álltak bosszút rajta, hogy elleméri kastélyát teljesen lerombolták.
1849. februárjától főparancsnokló tábornokká lépett elő.
Világosnál csatlakozott a fegyverletételhez, így Aradra kísérték, majd a törvényszék golyó általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak. Utolsó pillanatáig nem hitte el, hogy ez bekövetkezik, végig reménykedett a mentő parancs megérkezésében.
Utolsó szavai:
„Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”
Knezich Károly (1808 - 1849.)
Veliki-Grdevacban született. Gyermekkorától katonának nevelték, hisz apja, bár horvát származású volt, osztrák határőrtisztként tevékenykedett. Anyja a híres Omer pasa leánya volt.
1848. tavaszán ajánlotta magát a magyar hadseregbe, ahol a 3. hadtest főparancsnokává nevezték ki, majd leváltása után a Hadügyminisztériumban dolgozott, de Kossuth kinevezte a felső-tiszai hadtest parancsnokává. Tápióbicske, Komárom és Buda bevétele során jeleskedett harci tudásával. Mint kitűnően képzett katonát, Kossuth őt akarta kinevezni Erdély kormányzójává, de a hadi események ezt nem tették lehetővé.
Világosnál tette le a fegyvert, ahonnan Arad várába szállították, ahol a törvényszék kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak.
Híressé vált mondása a törvényszék előtt:
„Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”
Érdekes fintora a sorsnak, hogy a tábornoktársainak elvették a rendfokozatát, az övé viszont a feleségénél volt, így nem tudták elvenni tőle, tehát tábornokként akasztották fel, ami a hadtörténelem különös esete, hiszen abban az időben tisztet nem végezhettek ki kötél által.
Lahner György (1795. október 6. - 1849. október 6.)
1816-ban hadapródként kezte pályafutását a cs.kir. 33. gyalogezredben.
1848-ban ajánlotta szolgálatait a magyar hadseregnek, és a 3. hadosztály parancsnokaként a délvidéken harcolt. Ezt követően a Hadügyminisztériumban tevékenykedett, ahol a hadsereg felszerelésének, fegyverzettel való ellátásának felelőse volt ezredesi, majd tábornoki rangban. Komoly szerepe volt a honvédség fegyver- és lőszerellátásában. A nagyváradi lőszergyár felállítása az ő nevéhez kötődik. Az elkészült ágyúkra ezt vésette: "Ne bántsd a magyart!" Kiváló szervezőképességgel rendelkezett, célirányos, nagyon jó eszű ember volt. Aradon a hadbíróság kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak. Ötvennegyedik születésnapján végezték ki.
Utolsó szavai:
„Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.”
Lázár Vilmos (1815 - 1849.)
Nagybecskereken született.
Mint tiszthelyettes lépett a porosz főherceg nevét viselő 34. gyalogezredbe, majd a Ferdinánd császár 1. huszárezredben hadnagyoskodott. Innen lépett ki katonai jellegének megtartása nélkül, és gazdálkodásba kezdett.
A 48-as márciusi események hívó szavára jelentkezett a magyar honvédseregbe, ahol hamarosan százados, majd ezredes lett.
1849-ben az újoncozó bizottság elnöke volt, majd az északi hadosztály 2. dandárának parancsnoka lett. Később a déli hadsereghez került, s a temesvári katasztrófa után Guyonnal Karánsebesig hátrált, ahol 3000 emberrel és 15 ágyúval augusztus 19-én letette a fegyvert. Az aradi törvényszék az ő esetében semmi különös indokot nem tudott felhozni, hiszen már régen kilépett a császári seregből, és mint magyar tiszt kegyelmet nyert. Ha ez a kegyelem a főbelövés volt, akkor is érthetetlen az ő esetében. A golyó általi halálra ítélést október 6-án végre is hajtották.
Utolsó szavai:
„Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”
Leiningen-Westerburg Károly gróf (1818 - 1849.)
Illenstadban, Hessen nagyhercegségben született, a legrégibb, és az angol királyi házzal sógorodott család sarjaként.
1841-ben a Don Miguel nevét viselő 39. gyalogezred gránátos osztályának hadnagya volt.
1843-ban az István főherceg nevét viselő 58. sorezred főhadnagya, majd a 31. sorezred másodosztályú századosa lett. Bécsben töltve szabadságát, ott érték a magyarországi események hírei. Mivel itt birtokai voltak, barátai kérdésére, hogy most mit fog csinálni, elmondta, hogy Magyarországra megy és ott fog harcolni. Októberben érkezett Pestre, ahol fölajánlotta szolgálatait a Hadügyminisztériumban, ahol a 19. gyalogezred 3. zászlóaljának őrnagyává és parancsnokává nevezték ki. Innentől kezdve a Damjanich-hadosztály minden haditettében részt vett.
1849. márciusától ezredes-dandárparancsnokká, később - Knezits eltávolítása után - a 3. hadtest parancsnokává és tábornokká lépett előre. Vitézi tettei mindig jó példát mutattak embereinek. Bátorsága, remek vezetői képessége híressé tette nevét, aki ennek ellenére semmi dölyfösséggel nem rendelkezett. Feltétlen híve volt Görgeynek, akit a vesztőhelyig követett. Bár a világosi fegyverletétel után Görgey a külföldi tiszteknek mentességet adott, egy fura megjegyzést meghallva Leiningen mégis úgy döntött, hogy marad. Az aradi törvényszék ezt a gavallérságot kötél általi halállal "jutalmazta", melyet október 6-án végre is hajtottak. Egy remek ember vált áldozattá általa!
Utolsó szavait felesége kegyelmi levelére írta:
„Négyen függenek előttem ... mindennek vége ...Isten veled!”
„A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”
Nagy Sándor József (1803 - 1849.)
Nagyváradon született.
Mint hadapród lépett be a hannoveri király nevét viselő 2. huszárezredbe. Miután elérte a századosi rangot, a kedvezőtlen előlépési lehetőség, viszont jó nyugdíjazási viszonyok miatt nyugdíjaztatta magát.
1848-ban a politikai események hatására jelentkezett a Hadügyminisztériumban, ahol Pest megye lovas nemzetőrségének őrnagyává és parancsnokává nevezték ki. Részt vett a déli hadszíntér harcaiban. Ezredesi rangban a 2. huszárezred parancsnoka lett, akik élén a szolnoki csatában jeleskedett. Görgey alatt az 1. hadtest parancsnokaként folytatta, és minden csatában kiváló teljesítményt nyújtott. Budavár bevételénél hadtestével ő volt az első, aki a várba nyomult. 1849. nyarán a Tisza mögé vonuló sereg fedezete volt a feladata, ám Debrecennél az orosz fősereggel kellett vívnia, és vesztett. Nagy Sándor nem rendelkezett különös vezéri tehetséggel, de jó és vitéz alvezér volt. Ő volt az egyetlen hadtestparancsnok, aki Görgeyvel hadilábon állt, és nem tartozott a klikkjéhez. Politikai irányultsága inkább a republikanizmus felé hajlott, és inkább kormánypárti volt. A világosi fegyverletételnél jelen volt, ahol elfogták és Aradra vitték. A szeptember 26-án hozott haditörvényszék kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak.
„De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”
Utolsó szavaival is Görgeyt szidta, átkozta.
Pöltenbergi Pölt Ernő lovag (1813 - 1849.)
Bécsben született, ahol apja gazdag ügyvéd volt.
1830-ban, mint hadapród lépett a hadseregbe, de már 1832-ben hadnagy volt a Sándor nagyherceg nevét viselő 4. huszárezredben. 1848-ig Bécsben állomásozott, majd a márciusi események miatt Gratzba küldték. Októberben érkezett Magyarországra. Részt vett Jellasich üldözésében. A 4. hadtest parancsnokaként Győr városának védelme volt a feladata. Görgey megbízására követként tárgyalt az oroszokkal, de csak üres igéretekkel tért haza, amelynek a lényege az volt, hogy "egyenlőre szépen le kell rakni a fegyvert, azután minden jól fog menni." Augusztus 10-én benne volt az aradi haditanácsban, és ő is a föltétlen fegyverletétel mellett voksolt. Miután ez Világosnál megtörtént, és törvénykeztek a tábornokok felett, ő volt az első, aki Aradon október 6-án a vesztőhelyre lépett.
Alacsony termete dacára elegáns ember volt. Nagy társadalmi műveltséggel rendelkezett. Egy kitűnő lovastiszt minden erényével rendelkezett.
Utolsó szavai:
„Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”
„Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!”
Schweidel József (1796 - 1849.)
Zomborban született, Bács megyében.
1815-1846. között a Hessen-Homburg cs.kir. hadseregnél szolgált, ahol a saját emberségéből őrnagyságig vitte.
1847-től Bécsben teljesít helyőrségi szolgálatot, ahonnan ezredével Magyarországra vezénylik. Rövid idő alatt elérte az ezredparancsnoki tisztséget, mert részt vett a pákozdi és scwechati csatákban, ahol jelesen harcolt.
1849. május 9-én Klapka György kinevezte Debrecen katonai parancsnokának.
Kitűnő lovastiszt volt, és vitéz harcos.
A világosi fegyverletétel után elfogták, és golyó általi halálra ítélték, melyet Aradon október 6-án végre is hajtottak.
Utolsó szavai:
„A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.”
„Ezt a három ív papírt, amelyen hűségesen megírtam aradi fogságomat, adják át a feleségemnek, Domicának, ha bele nem pusztul bánatába.”
Török Ignác (1795 - 1849.)
Gödöllőn született. A bécsi katonai akadémián kitűnő tanulóként végezve, a cs.kir. mérnökkarba lépett hadnagyi minőségben.
1838-ban a magyar nemesi testőrséghez került másodőrmesteri rangban, hol mint az ideiglenes és állandó erődítések tanára 18 évig sikerrel működött. Tanítványai voltak Görgey Arthur és Klapka György is.
1846-ban visszahelyezték a mérnökkarba, ahol mint igazgató dolgozott Lembergben, majd Horvátországban, végül Komáromban.
1848-ban Komárom várparancsnoka lett. Budavár bevétele után Szegedre rendelték véderősáncok építésének szervezésére. Itt mondta jóslatnak is beillő mondását:"Amennyire lehet, ezen 80-100 ezer emberre kiszámított sáncokat rendezni fogjuk, de ha megbukunk, fölakasztanak." Mindezek dacára, mint nem harcoló követte Görgey hadseregét Világosra, alávetette magát a kapitulációnak, és tábornok társai sorsát osztotta, hiszen a törvényszék kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak.
Kiváló hadmérnök, remek szakember volt.
Utolsó szavai:
„Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”
Hajnácskői Vécsey Károly gróf (1806 - 1849.)
Pesten született.
1848-ban a cs.kir. aranykulcsos és a hannoveri király nevét viselő 2. huszárezrednél volt őrnagy, míg apja ugyanekkor cs.kir. lovassági tábornok és a magyar királyi testőrség kapitánya. Ezrede a bánsági Uj-Pécsett volt elszállásolva, így azonnal a szerbek ellen kellett vonulnia, ahol a déli hadtest ezredesi rangjáig emelkedett vitézségével. Gróf Eszterházy Sándor tábornok - Windischgratz kiáltványára - a bács-bánsági hadtest tisztjeit a magyar szolgálat elhagyására akarta kötelezni, de Vécsey ellenállva ennek nem oszlatta fel embereit, hanem a Közép-Tisza vidék védelmére indult, amit Damjanichal együtt végzett. Része volt a győzelmes szolnoki ütközetben, ő ostromolta Arad várát sikerrel, majd Temesvár bevételével próbálkozott. A vereség után Nagyváradra vonult vissza, itt érte a fegyverletétel híre, így ő is megadta magát. Bem javasolta neki a számüzetést, de ő nem élt vele. Miután Aradra vitték, a törvényszék kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak. Ő volt az utolsó a vesztőhelyen, így végig nézte szerencsétlen bajtársai végzetét.
Vécsey nem volt nagy képzettségű, de nagyon vitéz, határozott, és tetőtől talpig gavallér. Kiáltványai a hazaszeretet magas hőfokán íródtak, és rendkívüli szilárdságot mutattak a jogai védelmében.
Utolsó szavai:
„Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”
Kivégzés:
1849. október 6. szombat napja volt.
Az őszi felhők közül még ki sem bújt a reggeli fénysugár, amikor megnyílt az aradi vár északkeleti kapuja. Négy tábornokot kísértek a közeli sánchoz - Kiss Ernőt, Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidot és Schweidel Józsefet. Amint felsorakoztak, Kiss Ernő szabad szemmel maga vezényelt tűzparancsot. A hajnali puskaropogás után két órával újra kinyílt a várkapu, és kilenc tábornok lépett ki rajta, hogy utolsó útját tegye a felállított kilenc bitófa felé. Néhány perc múlva Lahner György, Leiningen Károly, Knezich Károly, Pöltenberg Ernő, Aulich Lajos, Nagy Sándor, Török Ignác, Vécsey Károly és Damjanich János tábornok eltorzult arcát s a bitófákon függő hulláját világította be a felhők mögül kibontakozott nap.
Bevilágította azért, hogy keresztfákká avassa fényével a szégyenoszlopokat. Bevilágította azért, hogy Golgotává avassa azt a helyet, amelyen a zsarnoki önkény bakója oly kitűnően működött.
A kivégzés után reggel nyolc órakor, mint a Kálváriára, úgy zarándokolt a nép, és zokogva imádkozott a tizenhárom vértanú teteme mellett.
Gróf Batthyány Lajos (1807 - 1849.) - a 14. vértanú
Pozsonyban született. Édesapja gróf Batthyány József Sándor, édesanyja Skerlecz Borbála. Apja korai halála után a kis Lajost egy bécsi nevelőintézetbe adta az anyja, ahol szinte árva gyerekként nőtt fel 16 éves koráig. Tanulmányai folytatásaként a zágrábi jogi akadémiára került, majd 1826-tól katonatisztként Olaszországba ment, ahol a Miklós-huszároknál szolgált előbb kadétként, majd hadnagyi rangban. 24 évesen, nagykorúvá válásának köszönhetően, sikerült jogos apai örökségét anyjától elperelnie, és ezzel vas megyi birtokára költöznie. Ekkor kezdett a birtokaival és magával Magyarországgal is komolyabban megismerkedni. Politikai szerepvállalásának első jelentős állomása az 1839-40-es pozsonyi országgyűléshez köthető, ahol az ellenzék vezére lett, és ebben a minőségében több reformprogramot is megfogalmazott és szorgalmazott. Az 1848. márciusi eseményekben aktív részt vállalt, és tagja volt annak a küldöttségnek, amely az országgyűlés reformköveteléseit Bécsbe vitte. Ennek köszönhetően 1848. március 17-én V. Ferdinánd király őt bízta meg az első magyar minisztérium megalakításával. Miniszterelnökként többször került konfliktusba a királlyal, ezért október 2-án lemondott megbízatásáról.
Közkatonaként lépett be Vas megyében Vidas József seregébe, de az október 11-i csatában leesett a lováról, és karját törte. Felépülése után újra országgyűlési követté választották.
1849. január 8-án a Károlyi-palotában elfogták, majd különböző helyeken tartották fogva, míg végül az 1849. augusztus 16-án, Olmützben összeült haditörvényszék ítélkezett felette. Pestre szállították, ahol Haynau jóváhagyta a halálos ítéletet, és elrendelte a felakasztását. A feleségével töltött utolsó látogatáskor a felesége egy tőrt csempészett be neki, amivel súlyos sebeket ejtett a nyakán, ezért az akasztását golyó általi halálra változtatták. Október 6-án a pesti Újépület udvarára kísérték a sok vérveszteségtől gyenge embert, és féltérdre ereszkedve fogadta a halálos sortüzet.
Utolső szavai:
„Éljen a haza! Rajta, vadászok!”
Forrás: caesarom.com/?modul=oldal&tartalom=582410
48.sulinet.hu/aradi.html
Az aradi vértanúk I-II.
Szépirodalmi K. Bp. 1979.
A magyar történelem nagy alakjai
Reflektor K.
unnepi-idezetek.hu/Aradi-vertanuk
|