A II. világháború pusztításainak lezárultával, a szovjet térnyeréssel alapjaiban változott meg az anyaország határon kívül rekedt magyarsággal szembeni politikája. A Horthy-rendszer ellenzékben, illegalitásban működő formációi (Független Kisgazdapárt, Magyar Kommunista Párt, Magyarországi Szociáldemokrata Párt,  Nemzeti Parasztpárt, Polgári Demokrata Párt) 1944. december 2-án Magyar Nemzeti Függetlenségi Front néven egységbe tömörültek. Az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon induló pártok programjai sokat elárulnak a drasztikus nemzetpolitikai koncepcióváltásról.

A Magyar Kommunista Párt in medias res tagadta meg az elszakított nemzetrészen élő testvéreinket: 

„Szakítanunk kell a magyar imperialista rögeszmével, Nagy-Magyarország reakciós ábrándjával. Egyszer és mindenkorra szakítani kell azokkal a törekvésekkel, melyek a „magyarság vezető szerepének” ürügye alatt a Duna-medencében élő népek feletti uralomra irányultak, s melyeknek egyetlen eredménye, hogy Magyarország német gyarmattá, a magyar nép a németek szolganépévé vált.”  (A Magyarországi Kommunista Párt programjából, 1944. november)

A magyarság ilyen önvédelmi mechanizmusokkal nézett elébe a béketárgyalásoknak.  A győztes nagyhatalmakat pedig ismételten a „vae victis” elve vezérelte, ha lehet, még inkább, mint az I. világháborút követően. Sokat elárul már az a mentalitás is, amivel a győztesek a vesztesek iránt viseltettek: Churchill legendás ígérete ellenére nem hagytak egy üres széket Teleki Pál gróf tiszteletére...

A békekonferencián Románia már a szovjetek támogatását élvezte, akik fontosnak tartották deklarálni a békeszerződés-tervezet indoklásában, hogy a román kiugrás és árulás támogatást jelentett a szövetségesek számára a Németország elleni háborúban.

Jugoszlávia partizánakciói révén a győztesek mérsékelt bizalmát élvezte, partneri státuszt azonban korántsem jelentett számára a titói gerillaakciók sikeres győzelme.

Csehszlovákia szovjet támogatása azonban meglehetősen markánsan nyilvánult meg. Kárpátalja Szovjetuniónak való „átengedésével” és nyersanyagszállításra vonatkozó kötelezettségvállalásával Benes lekötelezte Sztálint.

A párizsi békediktátum 1947. február 10-i ratifikálásával másodszor is arcul csapták a magyarságot: visszaálltak a trianoni igazságtalan határok, sőt, ezt meg is fejelték azzal, hogy három Pozsony-környéki, színtiszta magyar lakosságú falut (Dunacsúny, Oroszvár, Horvátjárfalu) Csehszlovákiához csatoltak. Emellett 300 millió dollár fizetésére kötelezett a szerződés, ebből 200 millió a Szovjetuniónak, 70 millió Jugoszláviának és 30 millió Csehszlovákiának járt. A szerződés jóváhagyta a revizionista irányultságú szervezetek feloszlatását is.

A magyar minisztertanács 1947. május 16-án fogadta el a békeszerződés becikkelyezéséről szóló törvényjavaslatot, s így a nemzetgyűlés azt csak utólag vitatta meg.

Az Országgyűlés Nagy Ferenc kommunista nyomásra történt lemondatása után, 1947. június 24-e és július 2-a között tárgyalta a békediktátum jóváhagyását.

"Az erkölcsi elvek valaha legalább korlátoknak látszottak. Most még a látszat is arra megy, hogy ezekből a korlátokból ki hogyan tud tetszetősebb dárdákat faragni. Kézfogásra olyan kezeket kerestünk, melyek a mi nyakunkat keresték. Ne nehezítsük meg a román és a csehszlovák elvtársak dolgát! - ismételgette Rákosi, szószékről is, kabátunk gombját fogva is. Úgy történt. Minden nehézség nélkül kezdődött, folyt és folyik, ami itt a Duna völgyében voltaképpen a szellem katasztrófája." (Illyés Gyula naplója, 1973. május 24.)

Források:

wikipédia

Gyarmati György: Magyar kálvária feltámadás nélkül-In: Rubicon, 1997/2

Honföldi autonómia tartomány (Sárközi János összeállítása)

Föglein Gizella: A magyar békeszerződés

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.