Az ország körül nyíltan magyarellenes éllel fonódó kisantant háló azonban néhány esztendő erejéig külpolitikai elszigeteltségre kárhoztatta hazánkat; a kisantant esetleges támadása pedig állandó harckészültséget igényelt. Végül az sem bizonyult érdektelen szempontnak, hogy a magyar történelem vérzivataros századai során a hon katonai védelme segített megakadályozni azt, hogy a herderi jóslat beteljesüljön és a magyarság elvesszen a szlávok (vagy más náció) tengerében. Mindezekre figyelemmel a mesterségesen elsorvasztott magyar hadsereg „előretolt helyőrségeként” 1921-ben megalakították az országos ifjúsági testnevelési mozgalmat, ismertebb nevén a leventét.

 A katonai oktatás és a testnevelés szükségességének igénye azonban már jóval korábban, a dualizmus idején megjelent. A Nemzeti Falanx mozgalom tulajdonképpen a leventemozgalom „archetípusának” is tekinthető: ez a szerveződés megyei, járási és községi szinteken próbálta volna a falusi ifjúság testnevelését megoldani. Még az első világháború kitörése előtt, 1913-ban hozta létre a Vallás-és Közoktatásügyi tárca az Országos Testnevelési Tanácsot (OTT), amely élénken követelte az ifjúságot tömörítő honvédelmi egyesületek létrehozását.

Az összeomlás, majd a trianoni oktrojált béke elfogadásának kikényszerítése után, 1920-ban Karafiáth Jenő nemzetgyűlési képviselő (később Budapest székesfőváros főpolgármestere) indítványozta, hogy a fiatalok testnevelését az állam törvényi úton biztosítsa, a „fejlett, öntudatos, intelligens és hazaszerető nemzedék” kinevelése érdekében, mely nélkül „a nemzet és a jövő nagy feladatait meg nem oldhatjuk.” A javaslattal egy időben Béldy Alajos, az ifjúság honvédelmi nevelésének és testnevelésének későbbi országos vezetője szintén 1920-ban egy tervezetet fogalmazott meg Testnevelés-honvédelem címmel, melyben az ifjúság testedzését a honvédelem egyik tartópillérének nevezte.

A magyar nemzetgyűlés az 1921. évi LIII. törvénycikkel alkotta meg a testnevelésről szóló törvényt, amely többek között szabályozta a testnevelési főiskola létrehozását, a Nemzeti Stadion felépítésének tervét, minden ezer főnél több munkást foglalkoztató vállalat keretében a kötelezően alakítandó sportegyesületeket, illetve létrehozta a leventemozgalmat.

Vitéz Kudriczy István ezredes (később a leventék országos parancsnoka) a törvény méltatása során kiemelte, hogy a trianoni békeparancs „korrekciójára” a leventeintézmény vállalkozott, amikor „a bezárt laktanyákból kiszorult és a honvédzászlóktól gonosz szándékkal távol tartott ifjúságunk katonás szellemű nevelését és kiképzését” patronálta.

A már említett törvény és annak végrehajtási rendelete (a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium 9000/1924. számú rendelete) minden 12 és 21 év közötti fiú számára kötelezővé tette a lakhelyén alakított leventeegyesület foglalkozásain történő heti két, majd négy órában történő részvételt, amennyiben nem járt rendszeres testnevelést biztosító közép-vagy felsőfokú oktatási intézménybe. A településeknek lajstromot kellett vezetniük a leventeköteles korú fiatalokról, így ellenőrizni tudták a foglalkozásokon való részvételt, az igazolatlanul hiányzó gyermekek felmenőit pedig súlyos pénzbírsággal sújtották.

A levente intézményének fő célja a törvény hatálya alá eső fiatalok számára a fizikai nevelés biztosítása volt, amely a gyakorlatban a katonai szolgálatra készítette fel őket és nemzeti, valamint vallási szellemiséget volt hivatott plántálni beléjük. A leventeszervezet irányítása ennek megfelelően duplikálódott: egyrészt a köz számára is nyilvánosan, az Országos Testnevelési Tanács égisze alatt ellenőrizte az oktatásért felelős minisztérium, másrészről a rejtett katonai szervezetét a mozgalom tábornoki rangú társelnöke igazgatta, így a Honvédelmi Minisztériummal is kapcsolatban állt. A kettős irányítás azért is lényeges volt, mert a Nemzetek Szövetsége elvárásai miatt nem lehetett kifejezetten a honvédelmi tárca irányítása alá rendelni a szervezetet.

A levente szervezet a nevét Árpád-házi Levente hercegről kapta, aki a XI. század során nem kis szerepet vállalt a magyar hadsereg megszervezésében.

A leventeköteles korú fiatalokat különböző korcsoportok alapján osztották be. A 12-14 évesek közül kerültek ki a leventeapródok: számukra a sport és az erkölcsös, vallásos, nemzeti szellemben történő nevelés bírt prioritással. A második korcsoportba a 15 és 17 év közötti ifjúleventék kerültek: ők már alaki és alapfokú katonai nevelésben is részesültek. Végül a harmadik szegmensbe tartoztak a 18 év feletti leventelegények, akik már harcászati kiképzést is kaptak, illetve menetgyakorlatot folytattak. A különböző korcsoportok végén a leventéknek leventepróbát kellett tenniük, amely a következő „részvizsgákból” tevődött össze: a leventetudnivalók és a levente szolgálati szabályzat ismerete, lövészet, térképismeret, katonai és honpolgári alapismeretek.

A heti foglalkozások rendszerint a helyi sportpályákon zajlottak, ha pedig ilyennel az adott település nem rendelkezett, akkor a faluszéli legelőkön gyakorlatoztak. Mindenhol kialakították a lőteret; a kötelező lövészet mellett fakultatív sportág volt a lovaglás, az úszás, az evezés, a kerékpározás, a birkózás, ökölvívás. A kiképzésben a gyakorlati gépismeretek is helyet kaptak. A leventék jártasságot szerezhettek a turisztika, a csapatsportok, a mentőszolgálat és a tűzoltás terén is.

A mozgalom igazi fellendülése az 1920-as évek közepétől indult meg, amikor a leszerelt katonatisztek mellett a helyi értelmiség (tisztviselők, tanítók, jegyzők, papok) és a Horthy Miklós Kormányzó által életre hívott Vitézi Rend vidéki tagjai is bekapcsolódtak a szervezésbe.

A mozgalomban centrális jelentőséggel bírt az ún. levente tízparancsolat, a fogadalom (szövege: „Fogadom, hogy teljesítem leventekötelességeimet, melyekkel Istennek, Hazámnak és honfitársaimnak tartozom!”), a köszöntés (Szebb-Szabad-Erős-Becsületes-Boldog Jövőt!, amire a válasz: Adjon Isten!), az istentisztelet és az ünnepélyeken való részvétel:

március 15-e: az 1848-as forradalom ünnepe;

május utolsó vasárnapja: a hősök ünnepe és a világháborúra való emlékezés napja;

június 18-a: Horthy Miklós születésnapja;

augusztus 20-a: Szent István ünnepe;

október 6-a: az aradi vértanúk emlékünnepe;

december 6-a: Horthy Miklós névnapja.

A világháborús készülődés szele a leventeintézményt is megérintette. 1938. március 5-én jelentette be Darányi Kálmán miniszterelnök Győrött a hadseregfejlesztést célzó győri programot, illetve ugyanezen évben kötötték meg a bledi egyezményt, melyben a kisantant államok elismerték Magyarország fegyverkezési egyenjogúságát. 1938-tól kezdődően a leventemozgalomban már nyíltan vett részt a hadsereg, a szervezet lassan katonai irányítás alá került.

A levente tízparancsolat:

1. A levente megtartja fogadalmát.

2. A levente Istenfélő és vallásos kötelességét teljesíti.

3. A levente szereti hazáját, a Nemzet hagyományait és hőseit tiszteli, s önmagában a harcos erényeket neveli.

4. A levente hű az államfőhöz, a törvényeket és a hatóságok rendelkezéseit tiszteletben tartja.

5. A levente szereti a szüleit és ragaszkodik a családjához.

6. A levente elöljáróinak és feljebbvalóinak bizalommal és szívesen engedelmeskedik.

7. A levente lovagias, megbecsüli, segíti leventebajtársait és magyar testvéreit.

8. A levente nemesíti lelkét, ápolja és edzi a testét, harcra készül.

9. A levente jellemes, józan életű és vidám, mindig igazat mond, a fellépése öntudatos, katonás és fegyelmezett.

10. A levente óvja és gyarapítja a nemzeti vagyont, a Hazájáért magyar becsülettel él, tanul, dolgozik és küzd.

1939-ben az Országgyűlés elfogadta az új honvédelmi törvényt, amely változást jelentett a leventék életében is. A törvény a teljes iskolai ifjúság vonatkozásában kötelezővé tette a leventeszolgálatot (függetlenül attól, hogy jártak-e rendszeres testnevelést biztosító iskolába), illetve önkéntes belépés mellett a 10-19 esztendős honleányok előtt is megnyitotta a leventeszervezetet. A leánylevente-egyesületek létrehozását formálisan a Vallás-és Közoktatásügyi Minisztérium által kibocsátott rendelet tette lehetővé. Eszerint a leánylevente-mozgalom célja az volt, hogy „a leányifjúságot a hagyományos női erények szellemében való nevelés útján a haza és a család szolgálatára, különösen pedig a magyar anya feladataira és a honvédelmi szolgálatra előkészítse.”  Az 1943-ban létrehozott Leányleventék Országos Központja vezetője Kokas Eszter orvos, egyetemi magántanár, testnevelésügyi tanácsos lett.

Az 1941 nyarán a Honvédelmi Minisztériumon belül „a testnevelési és sport vonatkozású ügyek intézésére” konstituált VIII. főosztály szervezte a leventék katonai előképzését, a csoport alá rendelve a levente egyesületeket.

A második világégés ideje alatt a leventeintézmény a legnagyobb magyar ifjúsági szervezetnek bizonyult. A leventeegyesületek Solymossy Ulászló vezérőrnagy adatai szerint mintegy 1.300.000 tagot számláltak. A nyilasok térnyerésére figyelemmel egy 1942. évi leventerendelet leszögezte, hogy „a leventeköteles ifjú, tekintet nélkül a korára, semmiféle politikai tevékenységet nem fejthet ki.”

A nyilas hatalomátvétel után a Szálasi-rezsim a 14-20 év közötti fiatalokkal töltötte fel hungarista légióit, így nem egy levente vett részt a Budapest bevételéért folyó harcokban. A menekülő nyilasok nem kímélték a leventéket: több feljegyzés szerint is kegyetlenül bántak velük, annak ellenére, hogy ekkor hadra fogható magyar férfit már nem nagyon találtak. Előfordult, hogy a nyilas parancsnokok agyonlövéssel fenyegették meg, vagy kivégezték a szökni próbáló leventéket, bántalmazták őket, vagy a lábujjaik közé égő papírt helyeztek el.

A hadifogolytáborokba került leventék kálváriája azonban a háború végeztével sem ért véget: az amerikai és brit zónában munkára fogták, a francia övezetben pedig éheztették és az idegenlégióba sorozták be őket. 1945 őszén Pozsony környékén a csehszlovák fegyveresek számos leventét agyonlőttek, a Magyarországra visszatérők nagy részét pedig a Gulág gyűjtőtáboraiba deportálták a szovjet csapatok.

 Az Ideiglenes Nemzeti Kormány (1945.) miniszterelnöki rendelettel feloszlatta, illetve betiltotta a leventeintézményt. A leventeegyesületek vagyonát elkobozták, majd szétosztották az akkor működő pártok között (!), a leventevezetőket pedig népbíróságok elé állították. Többüket börtönbe vetették vagy internálták: Béldy Alajos vezérezredest például első fokon halálra ítélték, amit kegyelemből később életfogytiglani kényszermunkára változtattak.  A lassan formálódó”"népi demokratikus” rendszer leventékhez való hozzáállását hűen reprezentálták Rákosi Mátyás szavai: „Mindenki tudja, hogy a német fasiszták és a nyilas banditák milyen komolyan bele tudtak nyomulni az ifjúság soraiba. Bűnös ebben a tekintetben elsősorban a Horthy-rendszer, amely a leventézésen, az iskolai oktatáson keresztül mélyen beleplántálta ifjúságunkba a reakciót, a szabadságnak és a saját néptömegeknek a megvetését.”

Maradt tehát a vae victis és a kollektív bűnösség elvének a leventékre történő kiterjesztése, annak ellenére, hogy számos kisnyilas vedlett át a Magyar Kommunista Párt látens helyeslése mellett kommunista uniformisba...

Források: nemnemsoha.gportal.hu

Ezer év törvényei  ezerev.hu

Kerepeszki Róbert: A Horthy-korszak politikai irányzatai a leventemozgalomról

Kerepeszki Róbert: A leventemozgalom - In: Rubicon, 2010/4-5. szám - Trianon és a 20-as évek Magyarországa

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.