Az asszonyok e héten fontos otthoni teendőknek láttak neki: megtartották a tavaszi nagytakarítást, végezték a férgek elirtását.

A víz varázserejének köszönhetően egész évben egészséges maradt az az ember, aki nagyhéten piros almát dobott a kút vizébe s abból ivott, vagy aki nagypéntek hajnalán vizet hozott a patakról, a kútról s abban megmosakodott.

Nagyhét az őrségi Bajánsenye reformátusainak ajkán videshét (vizeshét). A természet tavaszi újjászületése az embert is analógiás jellegű megújulásra, tisztálkodásra indítja. Ezek az ősi tavaszi lusztrációs szokások az ember egészségének és jólétének biztosítására, a betegségek távoltartására, a háztájék és jószágok megoltalmazására irányulnak. A velük összefüggő mágikus műveletek népünknél leginkább nagyhéten történnek. Ez egyúttal a húsvéti előkészületnek és vallásos megindulásnak, olykor telítettségnek testi, de főleg lelki tisztálkodásnak ideje, alkalma még a század elején is. Töredékei egyének, olykor még falusi közösségek mágikusnak érzett cselekedeteiben, munkájában máig fölcsillannak.

A palóc még a századfordulón is megtisztította egész portáját. Kihordta az istállót, kijavította a melléképületeket, söpört, tapasztott, meszelt, egészen megfiatalodott a hajléka. Szerszámait rendbehozta, néha ki is fényesítette. Minden holminak, még a legkisebbnek is ragyognia kellett a tisztaságtól. Mikor a házával rendbejött, akkor elhalt hozzátartozóira gondolt: sírjukat fölfrissítette.

Hasonlóképpen történik az ország többi vidékén is. Így Magyarpolány német népe éppúgy rendbeteszi és felkoszorúzza a sírokat, mint halottak napjára. Szil rábaközi faluban nemcsak a temetőt, hanem még árkait is megtisztítják húsvétra. Minden sírt rendbe hoznak. Azokét is, akiknek már nincs családbeli gondozójuk. Végül a sírokra barkacsokrot raknak. A tisztálkodás főképpen nagypénteken és nagyszombaton érte el mágikus-szakrális teljesedését.

Nagycsütörtök

Az utolsó vacsora ünnepe. Jézus elbúcsúzik a tanítványoktól, kenyérrel és borral új szövetséget köt, s itt alapította meg az Oltáriszentséget.  A régiségben néhol ilyenkor állították a „hajnalfát”, s az asszonyok e napon „keresztet” jártak.

A Nagycsütörtök (zöldcsütörtök) Krisztus utolsó vacsoráját az Olajfák-hegyén, majd elfogatását és szenvedéseinek kezdetét idézi. (A "zöld" jelző abból fakad, hogy e napon a böjt okán rendszerint valami zöldet, pl. spenótot fogyasztanak a hívők.) Nagycsütörtök a katolikus egyházban az Oltáriszentség szerzésének emléknapja. Az esti órákban kezdődő „utolsó vacsora miséjén” a Gloria éneklése után elnémulnak a harangok (Rómába mennek), az orgona és a csengettyűk, kezdetét veszi a legmélyebb gyász. Az oltárcsengő helyett kereplőt, fakalapácsot használnak a szomorúság jelenként.

Jellegzetes még a mise keretében végzett lábmosás szertartása. A mise végeztével az Oltáriszentséget külön őrzési helyre viszik, mindent leszednek azt oltárról („oltárfosztás”), csak a gyertyatartókat és a lepellel letakart keresztet hagyják ott Jézus szenvedésének és ruháitól való megfosztásának szimbolizálására. (Ha lehetséges, a kereszteket kiviszik a templomból.) Régen elterjedt népi szokás volt a nagycsütörtök esti, vagy a nagypéntek reggeli rituális mosakodás, fürdés. Néhol a lovakat, teheneket is levezették a vízpartra, hogy azok is egészségesek legyenek.

Nagypéntek

Nagypéntek Jézus kereszthalálának emléknapja. A keresztények ezen a napon emlékeznek Krisztus szenvedésére és kereszthalálára, ez a legszigorúbb böjt és gyász ideje. A katolikus egyház ősi hagyomány alapján ezen és a következő napon nem mutat be miseáldozatot. A katolikus liturgiában felolvassák a Megváltó halálára vonatkozó írásokat, majd a passiót, Jézus szenvedésének történetét, s leleplezik a gyászlepellel bevont keresztet (vagy behozzák a templomba az előző nap kivitt keresztet).

Nagypénteken szokásos a keresztútjárás, amely során felidézik Jézus szenvedésének egyes állomásait. A keresztút mai szokásos 14 állomása (stáció) az 1600 körüli évekre nyúlik vissza, átvéve a jeruzsálemi szokást, amely a ferencesektől származik. A nagypénteki misztériumjáték a liturgikus passiómondás gyakorlatából kívánkozott ki a szabad ég alá.  Nagypénteken a hívők tartózkodnak a húsételektől, legfeljebb háromszori étkezés során egyszer szabad jóllakniuk. Nagypéntek a nép körében általános tisztálkodási nap is: meszelnek, takarítanak, nagymosást tartanak, sok helyen e napon nem gyújtanak tüzet.

A csíki székelységnél „hosszúnap”, az északi csángóknál „aszupéntek”. Jézus Krisztus kereszthalálának és földbetételének napja. A gyász és a vezeklő szemlélődés ideje.

Nagypéntek napján már a föltámadás ünnepére is készülünk. A lányok e napon írták a tojásokat.

A zempléni falvakban babsalátát ettek nagypénteken, estére tejeskávét, túrós metéltet, tojáslevest fogyasztottak. Turai adat szerint nagypénteken egy-egy gerezd fokhagymát ettek, hogy az illetőt meg ne csípje a kígyó és egy-két szem pattogatott kukoricát is, hogy ne legyenek gyomorfájósak. Az ebéd egyébként ugyanaz, mint karácsony böjtjén: bableves és mákos tészta.

Általános hiedelem szerint nagypénteken nem sütnek kenyeret, mert az ilyen kenyér kővé válna. Nagypénteken nem szítottak tüzet. Kenyeret már ezért sem süthettek. Szeged vidékén azonban dagasztottak akkorát, mint egy libatojás. Ezt megszárították és eltették, s akkor vették elő, ha valaki vízbe fúlt. A közepébe szentelt gyertyát tettek, és ahol a vízre eresztett kenyérből a gyertya kifordult, ott kellett a holttestet keresni (Bálint S. 1980b: 261).

A pénteki napot általában szerencsétlennek vélték, különösen a nagypénteket, mely a keresztény egyházban Jézus megfeszítésének emléknapja. Tiltották az állattartással kapcsolatos munkákat. „A nagypinteken ültetett kotlóhoz nem vót szerencsink” - vélték Jászdózsán. Nagypénteken a moldvai magyarok nem fogják be a lovakat, mert úgy tartják, hogy akkor megbetegednének. Voltak azonban olyan állattartással kapcsolatos műveletek, melyeknek éppen nagypéntek volt a hagyományos ideje, például a farkalásnak és herélésnek, a jószágok bélyegzésének a századforduló körül Hajdúböszörményben, Debrecenben, Nádudvaron, Balmazújvárosban (Barna 1979: 199-200).

Boriban ilyenkor hajtották ki ünnepélyesen a disznócsordát. A kanásznak tojást, babot, lisztet, kenyeret vittek az asszonyok. A kanász pedig mindenkit megkínált pálinkával.

A földművelésben ugyancsak jellemző a tiltás, de annak ellenkezője is. „Krumplit legjobb húsvét nagyhetén vetni” - tartják Sarkadkeresztúron. „Nagypénteken nem szabad fogasolni, boronálni a búzát, mert elszárad, kipusztul a töve” - mondták Zagyvarékason (Pócs 1964: 26).

Időjárással kapcsolatos jóslások is fűződnek ehhez a naphoz. Eső esetén jó tavaszt jósolnak a bukovinai magyarok. Galgamácsán úgy tartották, hogy ha nagypénteken szép az idő, akkor üszkös, rossz termés lesz (Vankóné 1976: 114). Zagyvarékason úgy mondták: „Nagypénteki eső, annyi méreg, amennyi szem lehull. Rossz termés lesz” (Pócs 1964: 26).

Betegségelhárító, tisztító, termékenységvarázsló erőt tulajdonítottak a víznek. Különös jelentőséget kapott ezen a napon. Úgy vélték, aki nagypénteken napfelkelte előtt megfürdik, azon nem fog a betegség. „Nagypénteken napfeljött előtt a folyóvízbe háromszor belémártózott, az semmiféle betegséget nem kapott el mástól” (bukovinai magyar; Bosnyák S. 1977: 172). Volt, ahol elegendőnek tartották a mosdást. A mosdást azzal magyarázzák, hogy a „holló ilyenkor mossa a fiát”. Zagyvarékason a szokás úgy maradt máig fenn, hogy a vizet hazaviszik és otthon mosdanak vele (Pócs 1964: 138-139). Ezt a mosdást nemcsak betegség ellen tartották jónak, hanem szépségvarázslónak, sőt a szeplő ellenszerének. A csépai hiedelem szerint szótalan víznek kellett lennie, vagyis menet közben, sem jövet, sem közben nem volt szabad megszólalni. Turán a lányok üvegben vittek haza a folyóról vizet, ugyancsak szótlanul, abban a hitben, hogyha ebben mosakszanak, szépek lesznek. Ilyen vízben a gazda vagy gazdasszony megforgatja a sonkát, szalonnát, hogy ne essen bele a féreg.

A nagypénteki mosdásnak, fürdésnek különféle más magyarázatot is adtak, például Menyhén a gyerekeket azért küldték a patakra, hogy ne legyenek lusták, Mohiban azért mosakodtak a patakban, hogy ne fájjon a szemük, Boriban azért mosakodtak a lányok napfelkelte előtt, hogy szépek legyenek.

A medvesalji falvakban is a nagypénteki vízzel kapcsolatos szokások és hiedelmek sokféle változatát jegyezték le. A nagypénteken hajnalban hozott vizet Almágyon rózsavíznek, Vecseklőn hollóvíznek nevezik. Az ilyen víznek a különböző magyarázatok szerint szépség-, egészségvarázsló, gyógyító erőt tulajdonítottak.

A Tápió menti falvakban a lányok, asszonyok hajnali mosdása a patakban a szépségvarázslást célozta. Odamenet nem szólhattak senkihez, mert csak úgy tartották hatásosnak a cselekményt. A nagypénteki hajnali vizet aranyos víznek, aranyvíznek nevezték.

Múlt századi leírás szerint a Tiszára járó lányok az egykori Szegeden a mosdás után a füzek alatt fésülködtek, hogy a hajuk hosszú legyen. Bukovinában azonban a nagypénteki fésülködést kifejezetten tiltották.

A nagypénteki jószágfürösztés is sokfelé volt ismert, hasonlóan egészségvarázsló célzattal. A Hortobágy vidékén elsősorban a lovakat fürösztötték. Jászdózsán a teheneket itatni vitték a Tarna folyóhoz. Medvesalján a nagypénteki állatfürdetésnek egészségvarázsló jelentőséget tulajdonítottak, de már a két világháború közti időben nem vitték az állatokat a patakra, csak az onnan hozott vízből töltöttek az ivóvizükbe. Turán a férfiak kora reggel levitték a lovakat a Galgára úsztatni, hogy meg ne rühesedjenek.

Nagypénteken a protestáns vallásúak sem ettek húst. A Tápió menti falvakban a katolikusok étrendje: délben rántott leves és kifőtt tészta, vacsorára tej, aludttej, túró. A református pándiak ebédre tojást ettek és tejes ételt. A böjti tilalom nem terjedt ki azonban a pálinkaivásra. A Tápió mentén mindenütt hangsúlyozták is a nagypénteki reggeli és délelőtti pálinkaivás fontosságát.

Nagyszombat

Nagyszombat húsvét ünnepének előnapja. Az igazi húsvéti ünneplés Nagyszombat délután kezdődik. Arra a napra emlékeztet, amikor Krisztus holtteste a sziklába vájt sírban feküdt, de - miként az evangélium szerint előre megmondta - harmadnapra, azaz húsvét vasárnap hajnalára feltámadt. Ekkor van a katolikus liturgiában a tűzszentelés, amelyet a húsvéti gyertya- és keresztvíz-szentelés, majd a vigília-mise követ. A tűz Krisztus jelképe, akinek feltámadásával a remény, a fény születését ünneplik a keresztény egyházak. A misén már az Üdvözítő feltámadása fölötti öröm nyilvánul meg, a Gloriára ismét megszólalnak a harangok, s felhangzik az Alleluja. Estefelé tartják a feltámadási körmenetet.

Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra.

Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel, és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette.

A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset. A templomi hagyománynak sajátos népi fejleményeként az istensegítsi asszonyok pimpóval, vagyis virágvasárnap szentelt ággal gyújtanak tüzet az elkészítendő húsvéti eledelek alá.

Az esti sötétségben végzett szertartás nem maradt meg a templom falain belül, a hívek gyertyás, lobogós, énekes körmenetükkel ország-világ tudtára adták, hogy Krisztus föltámadt, a halál s a rossz nem uralkodik az emberen.

Ma már nem él a „Jézuskeresés” szokása: húsvét hajnalán a falu egy előimádkozóval az élen fölkereste a kereszteket, hogy ott imádkozzon s az egyiknél meglelve a föltámadt Krisztus szobrát körmenetben hozzák be a húsvéti nagymisére. A csíki székelyek húsvéti határkerülése e szokást utánozza, amennyiben hajnalban a legények lóhátra pattannak s körbejárják a falu határát – mintegy elrémisztendő a gonosz szellemeket. A székely legényeknek egyébként húsvét vasárnapján is illendő volt körüljárni a lányos házakat, köszönteni a hajadonokat, cifrán földíszített fenyőággal, a „hajnalfával” lepni meg szívük választottját.
A magyar jogrendszer egyik archaikus eleme a húsvéti határjárás, melynek során a gazdák újrajelölték birtokaik mezsgyéit, fölújították a határjelző karókat.

Nagyszombaton ér véget a negyvennapos böjt, a körmenetből hazatérő családok ünnepélyesen elfogyasztják a nagyrészt sonkából és tojásból álló hagyományos húsvéti vacsorát. Szokás volt ezen a napon az első harangszóra kiszaladni a kertbe, és megrázni a gyümölcsfákat, hogy a régi rossz termés lehulljon, és ne legyen férges az új. A tűzszentelésnek sokféle hagyománya, szertartása alakult ki. Hamuját, parazsát eltették, gyógyításra használták, tettek belőle a jószág ivóvizébe, az istállóban, a házban és a földeken szétszórták.

A tisztasággal volt kapcsolatos a féregűzés is, melynek nagyszombat volt az ideje. Jászdózsán nagyszombaton reggel, mikor először szólaltak meg a harangok, a gazdaszszony kiabált, miközben söpörte a ház falát: „Kígyók, békák távozzatok!” (Gulyás É. 1976: 151). Volt, ahol a fazekakat összeütögetve még nagyobb zajt csaptak, és a férgeket jelképező szemetet söpörték ki a kocsiútra. Gyerekjátékként is fennmaradt a nagyszombati féregűzés. Haranggal, csengővel a nyakukban szaladták körbe a házat:

Kígyó, béka, távozz el a háztú, kígyó, béka, távozz el a háztú! (Barna 1979: 90)

Csépán úgy vélték, hogy nagyszombaton a ház körülseprésével a boszorkányokat is elhajtják.

A ma is gyakorolt és közismert húsvéti nagytakarítás többnyire meszeléssel, mázolással egészült ki. Így ír erről visszaemlékezésében Vankóné Dudás Juli Galgamácsáról: „A lányok mázolták, meszelték, tapasztgatták a falakat, a padot, mely az ablak alatt állt egész nagyhéten. Ez a padka földből volt, az ablak alatt, közvetlen a fal tövében” (Vankóné 1976: 111).

Nagypéntekről nagyszombatra virradó éjszaka sokfelé ismert volt a más ünnepnaphoz kötődő házasságjósló szokás: A leány egész napi böjt után megmosdott, de nem törülközött meg, a törülközőt a párnája alá tette, az a legény, aki álmában letörli az arcát, úgy vélték, az lesz a jövendőbelije.

Hajdan évenként egyszer, nagyszombaton szítottak új tüzet. A szentelt tűz maradványának különféle praktikákban nagy szerepet tulajdonítottak, például kivitték a szántóföldre, szőlőbe, hogy a termést ne érje jégverés, hogy a föld termékeny legyen. A tűzgyújtás egykori hagyományát őrzi egy játékdalunk:

Tüzet viszek, nem látjátok, ég a ruhátok, ha látnátok, oltanátok…

Forrás:

hungarotheka.hu

jelesnapok.oszk.hu

sulihalo.hu

magyarvagyok.com/kultura/hungarikum/hagyomanyok-unnepek/husveti-nepszokasok/3423-Husveti-unnepek-tippek-otletek.html

www.tankonyvtar.hu

mult-kor.hu/20100401_zoldcsutortoktol_a_tuzszentelesig_husveti_nepszokasok_nyomaban

Kép: sulihalo.hu/ajanlo/aktualis/4974-husvet-eredete-husvet-tortenete-husvet-husveti-tojas-husveti-barany-husveti-nyul-husveti-tojas-festes

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.