A fazekasság, vagy agyagművesség, a legősibb mesterségek közé tartozik. Feljegyzések szerint szorosan kapcsolódik a földműveléshez, mert az emberek általa találkozhattak a mesterség alapanyagával, az agyaggal. A magyar agyagműveseket először gelencséreknek, majd edényeik után fazekasoknak nevezték.
A cserépedény a magyar háztartásokban hosszú időkig, nélkülözhetetlen terméknek számított. Elsősorban főzésre, folyadék tárolására használták. Ezeket az edényeket fazekasok készítették agyagból, égetéssel.
A fazekasmester a falu közösségében élt, De csak a maga mesterségét űzte. Olyan sokféle munkát kellett végeznie, hogy nem művelt földet. A családtagok segítettek a munkában, vásárra szállították, árusították az edényeket. Az, hogy a cserép törékeny, biztosította az árú kelendőségét, a kereslet folyamatosságát. Magyarországon elsősorban olyan helyeken alakultak ki jelentős fazekas központok, ahol a megfelelő minőségű alapanyag, az agyag bőségesen rendelkezésre állt. Ilyen központok voltak például a Felvidéken, Gömör megye Rimaszombat, Bélapátfalva, Hollóháza, Telkibánya, Sárospatak, Gyöngyös, Pásztó. Az Alföldön – Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Mezőcsát, Tiszafüred, Kalocsa, Debrecen, Nádudvar, Szentes. A Dunántúlon – Veszprém, Csákvár, Tata, Baja, Mórágy, Szekszárd, Siklós, Sümeg, Mohács, Óbánya.
Az agyagot a fazekas kitermelte (bányászta), Majd meggyúrta, szűrte, hogy szemcse nélküli, jól formálható legyen. A nagy edények megformálásához az agyagot hurkákból rakták fel, egy forgatható állványra. A középkortól használják hazánkban a korongot. Kezdetben kézzel formázták meg tárgyaikat, később pedig a koronggal. A honfoglalás kori falvakban cserépüstöt használtak, melynek fala vékony volt, így könnyen átmelegedhetett. A 13. században már szinte mindenhol ismerték a forgó kézikorongot, kétszáz évvel később pedig álló tengelyű, lábbal hajtott korongon dolgoztak a mesterek. A függőleges tengelyű korong felső tányérján készülnek az edények, ezt lábbal forgatják. A megformált edényre utólag került rá a fül. Egy-két hét száradás után, az égetés következik. Az égetőkemencét maga a mester építette meg. A kemence általában kör alapú, csonka kúp formájú építmény. Az alján lévő nyíláson át fűtik. Az oldalán lévő nyíláson keresztül rakják fel az edényeket. Égetés során ezt a nyílást berakják, betapasztják. A felső nyíláson át távozik a füst. Az égetőkemencében kb. 900 Celsius fokon történik az égetés. A máz nélküli edények ezzel az égetéssel készülnek el. Az első égetést mázazás előttinek, a fazekasok zsengélésnek nevezik. A második égetés előtt kerül a máz az edényre. A mázat is a mester, saját maga készítette őrléssel, szűréssel, ülepítéssel. A különböző mintákat írókával készítik. Mázasan szintén kiégetik az edényt, bár rövidebb ideig, de szintén nagyon magas hőmérsékleten. A legutolsó égetés előtt kerül a cserépre a színtelen, átlátszó, fényes máz, ami a vízállóságot biztosítja.
A mázak fémoxidok, egyik típusa az ólommáz, mely tűzben könnyen olvad, s a felületet áttetsző réteggel vonja be.
A másik az ónmáz, amely fehér, tejfölszerű, átlátszatlan, sima réteget alkot száradás után a cserépedény felületén. Napjainkban egyre jobban terjed az egészségre ártalmatlan ólommentes máz alkalmazása.
A díszítés még karcolással, kavicsolással, nyomhagyással, plasztikus díszítéssel és festéssel is történhet.
A kaolin a legfinomabb égethető agyag, melyből a porcelán készül.
Folyadéktárolásra készült a korsó, kancsó, köcsög, kanta, butella, a bokály, stb.
A korsó 5-10 literes, a víz hordására és tárolására készítették. Az aratókorsók máztalan cserépből készültek. Pórusain a víz átszivárog, ez elpárologva hidegen tartja a benne lévő vizet. Egy fülű mázas agyagkancsó volt a bokály. Ebből kínálta a bort a gazda vendégeinek. A butellában pálinkát tartottak. Ivóedényül szolgált a bögre. A legrégebbi, főzésre szolgáló cserépedény az agyagbogrács. Ebből fejlődött ki a fazék, mely 5-30 literes volt. A cserépserpenyőben, bő zsírban sült hús készült. Alakja hosszúkás tál, felhajló széllel (lábbal, vagy anélkül készült). Főzőedényként szolgált még a cseréplábas, amelynek fogantyúit és lábait egybedolgozta a mester az edénnyel.
Formában és díszítésben néprajzi tájegységenként különböző sajátosságok alakultak ki. A fazekasok nagy találékonyságról téve tanúbizonyságot nem csak kézre álló, jól használható, tetszetős darabok létrehozására törekedtek, hanem a praktikumra is. Például: az aratókorsóban lévő agyaggolyók segítenek tisztán tartani a korsó belső falát.
Játék is készült cserépből, mint a cserépfütyülő, vagy a körtemuzsika. Tréfás kedvű mesteremberek szívesen készítettek csalikancsót, amit ha nem ismer az ember, hamar a nyakába önti a vizet a szája helyett.
Stíluscsoportok:
Fazekasközpontjaink, melyek behálózzák a történeti Mo.-ot, népi kerámiánk 6 nagyobb stíluscsoportját is jelentik. A stílus jegyei mindenütt, minden központban az ún. díszkerámián mutatkoznak meg a legerőteljesebben: ezek az edény alapszíne, díszítményének színei, elemei, kompozíciója, azon belül a különböző eredetű díszítmények elrendezése, a díszítés eszköze stb. Ha mázatlan, stílusát elsősorban az határozza meg, hogy milyen égetésen esett át az edény, hogy utána vörös lesz-e vagy fekete? A vörös edényeket földfestékkel festik, eszközzel vagy eszköz nélkül karcolják; a fekete edényt égetés előtt karcolják, sikálják, vésik. A stílusközpontra jellemző lehet még az edények formája vagy egyes részeinek oly módon való alakítása, hogy az egyben bizonyos mértékig már a stílust is jelzi. A hat nagy stíluscsoport a következő: 1. Közép-tiszai terület: Debrecen, Sárospatak, Mezőcsát, Tiszafüred, Gyöngyös, Pásztó és Eger. – 2. Felső-tiszai terület: Vámfalu, Bikszád. – 3. Felvidéki terület: Gömör megye és Bakabánya kerámiája. – 4. Közép- és Dél-alföldi terület: Hódmezővásárhely, Mezőtúr, Szentes, Nádudvar. – 5. Dunántúli terület: Sárköz (Baja, Siklós, Szekszárd), Mohács, Tata, Csákvár, Ják, Tüskevár, Sümeg, Magyarszombatfa és környéke. – 6. Erdélyi terület: Torda, Jára, Zilah, Dés, Székelyföld, Rév, Barcaság.
Milyen eszközöket találunk egy fazekas műhelyben? Többek között a fazekaskorongot, fazekaskemencét, sulykot, (ütőszerszám), agyagszeletelőt, agyagfaragót, festékörlő mozsárt, mázörlőt, gyúrópadot, mázoló és festő kanalakat, festékszitát, festékesdézsát, festőecseteket, forgó tengelyű korongot ülőpaddal, stb.
A mestereknek fontos volt, hogy a termékeik vásárlói tudják, hogy ki készítette azokat, így a műhelyre jellemző fazekasjegyet vagy mesterjegyet (például csillagot, háromszöget, valamilyen betűt, keresztet, küllőskereket, stb.) ütöttek egy fabélyegzővel az edény aljára a megszáradása után, de még az égetés előtt.
Videók:
Forrás: tuzzomanc.eu/?modul=oldal&tartalom=1088378 alapján.
mek.niif.hu/02100/02115/html/2-131.html alapján.
operencia.com/gyermekoldalak/magyar-hagyomanyok/si-magyar-mestersegek/a-fazekassag alapján.
Nyitóoldalunk képeinek forrása a nemnemsoha.gportal.hu honlap. Köszönjük a szerkesztőknek, hogy engedélyezték az általuk hosszú időn át gyűjtött képek használatát!
A képek 1919. és 1944. között kerültek kiadásra, plakátokon jelentek meg.
AJÁNLOM AZ OLDALT
A magyar fazekasság rövid története:
Súgó
