Nem, nem lehet futni az anyacsóktól!

Törvény és végzet: indít s kötelez.

Hiába futsz és lázadsz idegenné:

Egyszer csak megfog és sírva érezed,

Hogy ősi végzet hajtja véredet,

Hogy fáj az, ami fáj a millióknak.

Az anyacsók, melyből életre kelsz,

A temetőktől kapja életét:

Ős akaratok, régi szenvedések,

Messzi vágyak és százados remények

Adják meg tested-lelked végzetét

S nem menekülhetsz ősi önmagadtól.

Mert higyjétek: a temető az élet:

Ő a parancs és ő az akarat.

A századoknak makacs építői,

Boldogjai, hősei, szenvedői

Nem haltak meg a barna hant alatt:

Ők álmodják tovább az életet.

És mi, akik itt akarunk, teszünk,

Félünk, szeretünk teljes életünkkel,

Dühödünk, vágyunk, harcolunk, vetünk:

Bábok vagyunk s láthatlan fonalak

Húzódnak a zsarnoki föld alatt

S hiába küzdünk ősi végzetünkkel:

Rángnunk kell a temetők álmait.

Ó, most vad lázú a temetők álma.

A vér borától tántorog a részeg

Föld és őrült a benne alvók láza.

Gyilkos dühök, gigászi szenvedések,

Vad étvágyak mind a szívünkbe tépnek,

Örjöngenek bennünk a temetők.

Tőled vettem én is énem parancsát,

Okát, tartalmát, célját, vágyait:

Ó temető, Kolozsvár temetője.

Te szabtad meg a gyermek álmait,

Az ifju útját, férfi harcait,

Minden halálom, minden életem.

És szolgáltam a temető szerelmét,

Híven, hősileg, minden életemmel,

Nem ismertem félelmet számítást.

Erődből voltam légió és fegyver,

Gondolat éjjel, és ha jött a reggel,

Mindig kész harcos minden halál ellen.

Egy oldott népnek voltam öntudatja,

A sivatagban voltam termő élet,

Akarat ott, hol nem tudtak akarni,

Jövő-látó, hol csak a máért féltek,

Merészség ott, hol a legfőbb vitézek

Ötven percentben mertek csupán élni.

És voltam árva, voltam egyedül,

Hamis visszhang igémet szerte hordta,

És lett szennyes tolvaj-lebúj cégére,

Kalóz-hajók tévesztő lobogója.

És jaj, a harcom nem védte, nem óvta,

Azt ki dolgozik, azt aki terem.

így lettem aztán idegen azokhoz,

Akikért éltem , akiket szerettem.

így lettem idegen önmagamhoz.

A temetők parancsát levetettem,

Anyám csókjától messze, messze mentem:

Lettem csak én: két szem, mely lát s már nem fáj.

De most, hogy a halál s minden szenvedés

Támad azokra, akik miatt lettem:

Eláraszt megint az a temető.

Nem, nem lehet többé idegen lennem,

Velük kell fájnom, velük kell szenvednem.

Kolozsvár földje jajgat, kiált bennem,

Bennem sikoltnak századok és holtak:

Nem lehet a halál egy nemzet célja,

Az Időből roppant reménység árad:

Elmúl vereség, rabság és gyalázat,

Új tavaszok jönnek és új vetések,

Új, győző lelkek és új nemzedékek:

A nemzet célja mindig: jövő s élet.

Dezső-szállás, 1944. szeptember 29.

Kép: mek.niif.hu/01900/01906/html/index621.html

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.