„A népek műveltségi foka ma is legbiztosabban a szerint ítélhető meg, hogy az írni-olvasni tudók számaránya milyen náluk. A legtöbb európai nép írni-olvasni csak a kereszténység felvétele után tanult meg…
Európában a magyar az egyetlen nemzet, amelynek a kereszténységre térése előtt is volt saját – azaz nem másoktól átvett – írása.”
(Magyar Adorján)
„A magyar nyelv messze magában áll. Egész sajátos módon fejlődött, és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett. Önmagában következetesen fejlődött nyelv, melyben logika van, … Ez a nyelv … a szellemi függetlenségnek legrégibb és legdicsőbb emléke. E magyar nyelv eredetisége csodálatos.”
(Sir John Browing)
„… a görög nyelv a jelenlegi földrajzi helyén Kr. e. 6500-al, míg a kelta Írországban Kr. e. 3500-al kezdődően alakult ki. A magyar nyelv ősisége Magyarországon legalább ilyen meglepő; Úgy találom, hogy átmeneti kőkori nyelv, megelőzte az újkőkor kezdetét.”
(Grover S. Krantz)
A magyar rovásírás eredete feltehetően a mintegy 6000 (8000) éves tatárlakai korongig vezethető vissza, melynek jelei közül több megegyezik a székely-magyar rovásírás valamely jelével.
Ez az írásmód az erdélyi székelyek körében maradt fenn legtovább. A magyarság gyökerei itt nyúlnak a legmélyebbre. Itt még a XVII. században is ismert volt az efféle betűvetés.
Elődeink a rovásírást a Kárpát-medence egész területén használták és őshazánktól távoli területeken is elterjesztették. A köznépi eredetű emlékek tanúsága szerint a legkorábbi időktől kezdve nálunk senki nem volt írástudatlan, a juhászgyerekektől kezdve a fejedelmekig mindenki értett a betűvetéshez.
Krónikásaink és tudósaink, többek között Kézai Simon, Kálti Márk, Thúróczy János, Bonfini Antal, Verancsics Antal, Baranyai Décsi János, Szamosközi István, Thelegdi János, Kájoni János, Bél Mátyás szíta-hun írásként említik műveikben. Egyikük sem nevezte finnugor írásnak!
A rovásírás kifejezést a juhász szülőktől származó Tar Mihály használta először, a források szerint 1901-ben. Majd Fadrusz János szobrászművész vezette be a köztudatba, a XX. század elején és hamar elterjedtté vált, mert tökéletesen kifejezi ősi írásunk egyaránt róható, véshető, írható jellegét.
A székely-magyar rovásírás elnevezés Magyar Adorjántól ered. Neves művelődéstörténészünk ezzel adta meg a tiszteletet a székely népnek, mert legtöbb rovásemlékünket ők őrizték meg az utókornak.
A rovásírásnak bonyolult szabályai vannak. Magánhangzókat hagy ki, de kerüli a túlzott mássalhangzó-torlódást is, kivéve, ha zöngés mássalhangzó is van a csoportban. (Mássalhangzó-torlódásai hasonlítanak a gyorsíráséihoz.) Mindezen felül betűösszevonásokat alkalmaz, mely úgy jelenik meg, hogy egyes betűszárakat több betűhöz is felhasznál, így igen bonyolult jelek jöhetnek létre.
A betűk és jelek eredeti nevei, valamint az ábécé eredeti sorrendje nem ismert. A betűk magassága általában azonos, s nincsenek kis- és nagybetűk. Az ősi időkben fába rótták e jeleket jobbról bal felé, és ez jelentősen befolyásolta, illetve meghatározta a betűk formáját, küllemét. Később azonban papírra is írtak e betűkkel, s mivel írni könnyebb, mint fába vésni, a betűk formája is megváltozott. A rovásírásos emlékek korabeli másolatain is jelentek meg változások, attól függően, hogy ki másolta, s mennyire igyekezett megtartani a jelek eredeti formáját. A rajzolatok között különbség mutatkozik attól függően is, hogy korban mikor és helyileg hol rótták a feliratot. A betűsor 32 jelből áll, mely nem tesz különbséget rövid és hosszú magánhangzó között. Két „jé” hangjelet tartalmaz, ugyanúgy, ahogy ma is kettőt használunk, viszont ma nem használunk kétféle „k” betűt, mint ahogy az őseink tették. E kétféle „k” használata a legrejtélyesebb számunkra.
A farkincás „ak”-ot egyes vélemények szerint szóvégi „k”-ként, míg más megítélés szerint a mély hangrendű szavakban alkalmazzák. (De az is lehet, hogy csupán az „a” betűk után írtak „ak” jeleket; esetleg a szó végén a többes szám jelölésére használták. – Talán hasonlóan alkalmazták az „as” és „aty” jeleket is.) Egy másik verzió szerint a „k” előtt, illetve mögött álló magánhangzó határozza meg, hogy mély, vagy magas képzésű-e a hang. Az írásnál talán ezt jelölték. Persze a helyes használatról nincs kellő információ. Ezért jelenleg a leghelyesebbnek, talán a képzés helye szerinti megkülönböztetés tűnik.
A hagyományos írásmódot használni ma szakszerűen nagyon nehéz és komoly tudást igényel. Már az is csodálatos eredménye kultúránk és múltunk megőrzésének, ha a ma embere ismeri az ősi írásjeleket. (Erről így ír Thelegdinek 1598. március 5-én Baranyai Decsi János: „ minden rendű honfitársunk, gyermekek, öregek, férfiak, asszonyok, nemesek és parasztok, egyszóval: mindazok, kik azt akarják, hogy magyarnak neveztessenek tanulják meg.”)
Ha különböző emlékek egymástól eltérő betűit is felhasználjuk, (hiszen kortól és helytől függően ugyanarra a magánhangzóra eltérő jeleket is alkalmaztak a magánhangzó kihagyások miatt) könnyen juthatunk á é í ó ő ú ű betűhöz.
Később a rovásábécé kiegészült betűkkel, hogy a mai viszonylatokban is alkalmazható legyen.
A számrovás
Őseink elszámoltatásaikat nagyon ésszerűen intézték a rovásbotokon. A deszkába belerótták az adós nevét, vagy beleégették a pásztor által használt billogot és felrótták rá az adósságot, vagy az állatok számát.
A rovásszámok írása szintén jobbról balra történik. Ezekkel őseink bizonyosan műveleteket is tudtak végezni, ennek mikéntjére azonban nem maradt fenn példa.
Most álljon itt néhány eredeti rovásírásemlék:
Feltételezés: Eddig megtalált legrégibb Kárpát medencei írásemlékünk a bajóti Jankovics barlang 15-20 ezer éves rétegéből származik. Képét Lambrecht Kálmán fedezte fel, Az ősember című könyvében. A letörött csont pálcavég két oldalán sorakoznak a rovásjelek, melyek között egy feltételezett összerovás is látható. Természetesen a hangértékek nem bizonyítottak, de figyelemreméltó az a formai azonosság.
A tatárlakai korong
Az erdélyi tatárlakán 1961-ben hamvasztásos sírból került elő a 6 cm átmérőjű égetett agyagkorong, amely rovásírásunk z ny és gy jelét, valamint olyan képírásjeleket hordoz, amelyek 1500 évvel korábbiak, a mezopotámiai hasonló jeleknél. Kora megközelítőleg 8000 év.
A rovásnaptár
Luigi Ferdinando Marsigli olasz tudós 1690 körül Erdélyben hadi szolgálatot teljesített. Itt bukkant egy fára rovott, ünnepeket és névnapokat feltüntető naptárra, ezt átmásolta papírra. A másolatot nem egyedül csinálta, mint az az írásból is kiderül. Legalább ketten segítettek neki. Az eredeti naptárt 1450 és 1500 között rótták.
A csíkszentmiklósi felirat
Ez egy templomban volt látható Csíkszeredától tizennégy kilométernyire északra fekvő Csíkszentmiklóson. A felirat itt sem maradt fenn, csupán egy másolat 1749-ből.
A konstantinápolyi felirat
Bélai Barnabást, II. Ulászló király követét Szelim szultán hét évig nem engedte haza. 1515-ben a követségének egy tagja, Keteji Székely Tamás az Elcsi-hán („Követek háza”) istállójának külső falára egy alul levő kőbe vésett egy feliratot. A szövegről csak másolat maradt fent, ugyanis az Elcsi-hán 1865-ben leégett. A felirat a nehezebb olvashatóság miatt íródott a szokásos írásmóddal ellentétben balról jobbra.
Az énlakai felirat
Énlaka Székelyudvarhelytől megközelítőleg húsz kilométerre fekszik északnyugati irányban. A templomot 1668-ban felújították, s ekkor került fel a festett famennyezetre a rovásírás jelekkel készült felirat, több latin szöveggel együtt. E felirat még ma is látható.
A Thelegdi-féle rudimenta
Thelegdi János a „ Rudimenta Priscae Hunnorum Liguae”-ben, vagyis „ A hunok régi nyelvének emlékei”-ben, melyet 1598-ban készített, a XVI. század végén fennálló szabályokkal és az általa még ismert írásmóddal kapcsolatos ismereteit összegezte. (Ő nem említi a rovást, csupán írásról beszél.) E kis könyvecskéjét abból a célból írta, hogy a régi emlékeket megmentse, illetve felelevenítse.
Nagyon nagy kár, hogy nem került elő az eredeti példány, csupán három másolat: a marosvásárhelyi, a hamburgi és a giesseni. Ez utóbbi látszik a leghitelesebbnek, mivel csak 15-16 évvel fiatalabb az eredetinél.
Érdekes és új felfedezésként hat napjainkban, a boszniai piramisok leletanyaga.
Rovásírást kutattak: Torma Zsófia, Thelegdi János, Bél Mátyás, Kájoni János, Muzsnai György, Bod Péter, Fisher Károly Antal, Fadrusz János, Sebestyén Gyula, Magyar Adorján, Fehérné Walter Anna, Forrai Sándor
Nyitóoldalunk képeinek forrása a nemnemsoha.gportal.hu honlap. Köszönjük a szerkesztőknek, hogy engedélyezték az általuk hosszú időn át gyűjtött képek használatát!
A képek 1919. és 1944. között kerültek kiadásra, plakátokon jelentek meg.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Ősi kultúránk – Rovásírás
Súgó
