Ez a cikk nem kifejezetten személyt mutat be, hanem egy hadsereget. A 2. magyar hadsereget, akik a Don-kanyarnál védték hazánkat és róluk is, mint sokan másokról megfeledkezik a mai magyar ember. Emléküket javarészt azok ápolják, akiknek valamilyen érintettsége volt a csatában, a túlélők, családtagjaik, leszármazottaik. 1943. január 12-én történt a Don-kanyarban a magyar pokol, ezért aktuális a téma, így a 70. évfordulója tájékán.
A 2. magyar hadsereg (1942–1943)
1942-től Magyarországon jelképesnek induló második világháború katonai részvétele nagyobb méreteket kezdett ölteni. A Szovjetunió elleni német hadjáratba való nagyobb arányú bekapcsolódása már Hitler határozott követelésére történt. A Barbarossa-terv meghiúsulása, valamint az 1941–42-es téli szovjet ellentámadás során elszenvedett pótolhatatlan személyi és anyagi veszteségek arra kényszerítették a német hadvezetést, hogy az 1942-re tervezett hadműveletekben nagyobb arányban vegye igénybe szövetséges hadseregeinek erejét. A teljes magyar hadsereget, majd annak felét követelve 1942. január 6–9. között Ribbentrop német külügyminiszter, január 20–22. között pedig Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokságának főnöke folytatott Budapesten tárgyalásokat a magyar vezetőkkel. A visszacsatolt területeket, az önálló magyar államiságot, hadsereget féltve, s valamiféle német retorziótól tartva a magyar politikai és katonai vezetés csupán a követelések mérséklésére törekedett.
Az 1942. január 22-én született, s írásba nem foglalt döntés értelmében a magyar hadvezetésnek kilenc gyalogdandárt, egy páncélosdandárt és egy repülőköteléket kellett a 2. hadsereg-parancsnokság alárendeltségében kivezényelni a keleti hadszíntérre. A gyalogdandárok 1942. február 17-én általánosan a könnyű hadosztály elnevezést vették fel. A tárgyalások során nem tisztázták a kiküldendő hadsereg várható alkalmazási módját, annak területi és időhatárait, veszteségeinek pótlását, s Keitel vezértábornagy csupán fegyverzeti és felszerelési kiegészítésekre adott szóbeli ígéretet. Horthy a hadsereg parancsnokságával egyik legmegbízhatóbb tábornokát, a 26. tényleges szolgálati évét betöltött Jány Gusztáv vezérezredest bízta meg. Jány cselekvési lehetőségei a keleti hadszíntéren igen behatároltak voltak, hadműveleti-harcászati kérdésekben minden esetben az elöljáró német parancsnokságok döntései voltak mérvadóak.
A keleti hadszíntérre kiküldendő hadsereg alakulatainak szervezése már 1942 februárjában elkezdődött. Egy, az 1941-42-ben érvényes hadrendben nem szereplő, gondos válogatással összeállított hadsereg mozgósítására került sor. 207 ezer fős személyi állományának összeállításánál a minisztertanács 1942. január 26-i határozatához igazodva a magyar hadvezetést az a cél vezérelte, hogy a 2. hadsereg emberállománya egyenlően terhelje az ország egész területét, valamint minél kisebb mértékben érintse a Honvédség szempontjából legértékesebb, legjobban kiképzett korosztályokat. Ennek megfelelően a hadszíntérre kivonuló sorállomány nem haladhatta meg a Honvédség egész sorállományának 20%-át, a mozgósított alakulatok tartalékállományuk felét vehették igénybe, s a fennmaradó hányadot 30–45 év közötti póttartalékosokkal egészítették ki, valamint nemzetiségi (főleg román) és munkaszolgálatos csapatokkal.
Míg a 2. hadsereg emberanyagának összeállításánál a legértékesebb korosztályok kímélése volt a cél, fegyverzeti-technikai viszonylatban megpróbálták a lehető legjobban felszerelni a kivonuló alakulatokat. Fegyverzetüket és felszerelésüket a Honvédség összes alakulatától egyenlően elvont anyagból és a német hadseregtől remélt kiegészítésekre hagyatkozva állították össze. A 2. magyar hadsereg felszereltsége a magyar viszonyokhoz képest jó, azonban nemzetközi szinten gyenge volt, a katonák szakképzettsége sem érte el a megfelelő szintet. A magyar hadvezetés azonban bízott abban, hogy a hadjárat rövid lesz, és a németektől kapnak előbb-utóbb korszerűbb fegyvereket és felszerelést. Viszont az ígért német fegyverzeti és felszerelésbeli kiegészítések csak részben, főleg zsákmányanyagok átadása révén realizálódtak.
A 2. hadsereg alakulatainak mozgósítására, kiszállításuk sorrendjének megfelelően 1942. február 24-től került sor. Hat hetet szántak a csapatok összeszoktatására és kiképzésére. A keleti hadszíntérre történő kiszállításukra 1942. végén került sor.
A Kurszkig felvonuló, illetve az itt kirakott magyar kötelékek kisebb része harcok árán, nagyobb része pedig hosszú gyalogmenetben jutott ki 1942 júliusában és augusztusában a Donhoz. A magyar csapatok nem vettek részt nagyobb ütközetekben, hanem kitérő, visszavonuló hadműveleteket hajtottak végre. Ennek ellenére már ezekben a kisebb hadműveletekben kiütközött a magyar hadsereg gyenge felszereltsége, ami előrevetítette a katasztrófa lehetőségét.
A Dont 1942. szeptemberében érte el a magyar hadsereg.Mivel a német hadvezetés elsődleges célja Sztálingrád bevétele volt, így a magyar katonák nemhogy normális felszerelést, még elegendő ételt, ruházatot és egyéb anyagi erőforrásokat sem kaptak.Az időközben elszenvedett veszteségek sem lettek pótolva (Az év végére a halottak, sebesültek és eltüntek létszáma elérte a 33 ezret). A 2. magyar hadsereg által kiépített arcvonal hossza irreálisan hosszú, ráadásul igen vékony volt, valamint a farkasordító orosz téllel is számolniuk kellett (-30-40 Celsius fok).
A hosszú menetektől és a kezdeti harcoktól kimerült magyar alakulatokat a német gyorscsapatok felváltása után azonnal védelmi állásba rendelték a Don folyó mentén. A 2. hadsereg 200 km szélességben meghatározott védelmi vonalát mindössze 18 gyalogezrede szállhatta meg, ennélfogva a védelem mélységben történő kiépítésére és megfelelő tartalékok képzésére egyáltalán nem volt lehetőség.
A Don mögé visszavonuló és a magyar hadsereg gyengéit hamar kitapasztalták a szovjet csapatok.
A Don menti hídfőcsaták alatt súlyos gyász érte Horthyt és családját. Az 1. vadászrepülő-osztály kötelékében frontszolgálatot vállalt idősebb fia, Horthy István tartalékos főhadnagy, kormányzóhelyettes augusztus 20-án Ilovszkoje térségében Héja típusú vadászgépével lezuhanva tragikus repülőbalesetet szenvedett.
1942 szeptemberében kismértékben a hátország is szembesülhetett a háború közvetlen hatásaival, mikor szovjet távolsági bombázó repülő kötelékek szeptember 5-re és 10-re virradó éjjel két ízben hajtottak végre bombatámadást a főváros ellen. E meglepetésszerű légitámadásokat azonban közel egy évig újabbak nem követték, s az ország lakossága látszólag továbbra is közömbösen viseltetett a hadszíntereken történő események iránt.
A doni hídfőcsatákat követően a 2. hadsereg csapatai az elért vonalban védelemre rendezkedtek be. 1942 őszén – a tavasszal kivonulthoz képest – egy személyi állományában, fegyverzetében megfogyatkozott, súlyos ellátási és utánpótlási gondokkal küzdő magyar hadsereg várta sorsának beteljesedését. Hazahozatalának, illetve kezdetben remélt gyors felváltásának lehetősége – a hadsereg védelmi feladatainak ellátása, valamint a várható német ellenkezés és újabb követelés miatt – a magyar politikai és katonai vezetésben fel sem merülhetett.
A 2. hadsereg sorsát meghatározó kérdésben a Kállay-kormány új elemekkel bővült bel- és külpolitikai törekvései érvényesültek. Az új kormány legfőbb politikai célkitűzése az volt, hogy – az egyre feszültebbé váló magyar–román viszonyra, s a bizonytalan külpolitikai helyzetre való tekintettel – az országot kivezesse a háborúból. Óriási teherként nehezedett rá a román vezetésnek Észak-Erdély és Székelyföld visszaszerzésére irányuló, egyre nyíltabban hangoztatott szándéka. Mindez arra késztette, hogy erőforrásainak nagy részét a háború befejeztével elkerülhetetlennek látszó magyar–román fegyveres konfliktusra tartalékolja. Lényeges elhatározása volt, hogy a honvédséget fejleszti, erősíti és az ország határainak védelmére összpontosítja. Véget kívánt vetni a keleti hadszíntérre történő további csapatszállításoknak is, azonban már 1942 őszén sem tudott kitérni az újabb határozott német követelések elől. 1943 januárjában az 1. és a 201. könnyű hadosztály került ki Ukrajnába, a magyar megszálló erők kötelékébe.
A magyar arcvonal ellen feltételezett szovjet támadás célja és iránya sokáig a teljes bizonytalanságban tartotta úgy a magyar 2. hadsereg-parancsnokságot, mint a felettes német hadseregcsoport parancsnokságát. 1943. január első napjaitól azonban egyre inkább bizonyossá vált, hogy a közelgő szovjet támadás célja a rosszos–szvobodai vasútvonal birtokbavétele lesz. Az offenzíva megindítását a Donnál képzett hídfőikből várták, de a támadás időpontját, s konkrét irányait természetesen nem ismerhették.
1943. január 12-én megindult a várt szovjet támadás, s a sokkal jobban felszerelt, nagyobb harcértékű szovjet csapatok páncélosaik segítségével a hősies védekezés ellenére áttörték az arcvonalat, majd módszeres alapossággal bekerítették és megsemmisítették a magyar egységeket. A németek nem segítettek a bajba került magyar egységeken, mert az elkülönített egységeiket a Sztálingrádi csatatérre tartogatták. A magyarok számára viszont megtiltották a visszavonulást.
Az 1943. januári, februári súlyos veszteségek nagyságáról, s meglevő összegyűjtött létszámról 1943. február közepétől kezdtek folyamatosan jelentést tenni a csapatok. Hozzávetőlegesen 120 ezer főre tehető a 2. hadsereg közel egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során megsebesült, elesett, s fogságba esett honvédek száma.
A hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar csapatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a hadműveletek alatt. Megakadályozták, hogy a szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse a doni arcvonalat védő seregtesteket. Egy-egy község vagy támpont napokig tartó védelme ugyan csak pillanatnyi részsikert eredményezett számukra, mégis nem várt akadályt jelentett a szovjet csapatoknak stratégiai elképzelésük teljes mértékű megvalósításában.
A 2. hadsereg hadműveleteiben részt vett alakulatokhoz hasonlóan néhány magyar megszálló seregtest is súlyos veszteséget szenvedett 1943 márciusában. Különösen vonatkozott ez a 105. és a 108. könnyű hadosztályokra melyeket a Közép-Hadseregcsoport parancsnoksága a 2. német tábori és a szintén német 2. páncéloshadseregek arcvonala között betört szovjet harckocsi- és gépesített seregtestek ellen vetett be.
A 2. hadsereg maradványainak hazahozatala először Szombathelyi vezérezredesnek Hitlernél tett 1943. február 1-jei látogatásakor került szóba. A Honvéd Vezérkar főnöke azzal a megbízatással érkezett Hitlerhez, hogy kísérelje meg kieszközölni a súlyos veszteségeket szenvedett csapatok hazahozatalát, s semmiképpen se járuljon hozzá újabb alakulatok kiszállításához. A tárgyaláson ezen kitűzött célok közül semmit sem tudott elérni. Hitler a hadsereg további frontszolgálatára és átszervezésére tett javaslatot, sőt a német csapatok leterheltségére való tekintettel a balkánra is kért magyar megszálló kontingenst.
A minisztertanács március 10-i, majd 30-i ülésén a balkáni katonai jelenlét gondolatát, mint a magyar érdekekkel össze nem egyeztethetőt elvetette, s ismét határozottan a 2. hadsereg hazahozatala mellett foglalt állást. Az volt az álláspontja, hogyha másképpen nem megy, akár újabb magyar megszálló hadosztályok kiküldése árán is, de megkísérli kieszközölni a 2. hadsereg hazahozatalát.
A 2. hadsereg hazahozatalának engedélyezésről 1943. március 28-án értesült a magyar hadvezetés (körülbelül 64 ezer ember a 207 ezer fős állományból, a többi elesett, megfagyott, vagy fogságba esett).Keitel közölte Szombathelyivel, hogy Hitler beleegyezését adja a 2. hadsereg maradványainak a hadsereg-parancsnokság kivételével történő hazaszállításába, ha helyette két új hadosztályt és 12 műszaki (építő) zászlóaljat küldenek ki. Ezt követően az április 7-én hozott végleges intézkedés értelmében a 2. hadsereg megmaradt töredékeinek ellenértékeként a 18. és 25. könnyű hadosztály került ki Ukrajnába, a „doni poklot” megjárt csapatok hazaszállítása pedig április 24. és május 30. között megtörtént.
A 2. magyar hadsereg, Don-kanyarnál történő megsemmisülése a magyarság 20. századi történetének egyik legnagyobb katasztrófája. Az itt elszenvedett veszteség, később az ország védelmezésében vállalhatott volna szerepet. Viszont a német parancs megtagadása esetén az országot megszállták volna a német csapatok (ami később meg is történt).
A több mint 200 ezer fős 2. magyar hadsereg a következő főbb egységekből állt:
Nyitóoldalunk képeinek forrása a nemnemsoha.gportal.hu honlap. Köszönjük a szerkesztőknek, hogy engedélyezték az általuk hosszú időn át gyűjtött képek használatát!
A képek 1919. és 1944. között kerültek kiadásra, plakátokon jelentek meg.
AJÁNLOM AZ OLDALT
A 2. magyar hadsereg (1942–1943)
Súgó
