A pünkösdöt követő vasárnap megünneplése viszonylag fiatal, újkori szokás, ami eredetét a nagy pestisjárványoktól veszi. Alig találni olyan nagyobb várost, ahol ne hirdetné emlékoszlop a városiak háláját vagy éppen oltalomkérését a pestis elhárítása kapcsán. Szentháromság vasárnapján ezeket az emlékműveket nagy nyilvános ájtatossággal kereste föl a polgárság, hogy emlékezzen és esedezzen. Kálmán király rendeli el megünneplését, kultusza tőlünk terjed nyugat felé.

Június 4. Megemlékezés a trianoni békeszerződésről

június 10. Úrnapja

Vándorló ünnep, az oltáriszentség napja. A pünkösd utáni második hét csütörtöke egész Közép-Európában nagy vallási ünnepnek számít (ott), amikor mindmáig látványos körmenetet tartanak a katolikus hívek. Az ünnep hajnalán lányok és asszonyok négy ünnepi sátrat állítanak és díszítenek föl zöld ágakkal, virágokkal, szentképekkel – akár a község négy különböző pontján, akár a templomkert négy sarkában –, amely sátrak a négy égtájat jelképezik.

Az ünnepi misét követően a hívek serege körmenetben vonul e négy sátorhoz, ahol a pap vezetésével imádkoznak a világért, országukért, a termésért. A menetet szigorú rend szabályozza, amiben minden nemnek és korosztálynak megvan a maga kijelölt helye: legelöl viszik a nagykeresztet, központi helyen – vagyis elöl vagy középütt – baldachin alatt, a pap kezében a díszes monstranciában vonul az ünnepelt Oltáriszentség, körülötte a ministránsok és a férfiak, míg a nők rendszerint a menet végén haladnak a gyerekekkel. Különös szimbolikával bír, mert a természetet hirdeti, a virágszirom szőnyeg, amit kiválasztott lányok szórnak az Oltáriszentség, vagyis Krisztus elé, s aminek minden szirma szent erőt nyer.

Asszonyi dologtiltó, háziféreg űző, és vetőnap téliekre.

Június 8. Medárd

Napjához időjárás regulák fűződnek: ha esőt hoz, negyven napig nem áll el. Legendájában egy szavára nem hallgató, táncoló tobzódó társaságot negyvennapos esővel mosott szét. Az algyőiek, ha nem esik, de esőre lenne szükségük, kakast fürdetnek meg, hogy zápor legyen. Göcsejben azt tartják, ha napján esik, szépen kihajt a fű, a szőlő bőven terem, de gyenge bor adódik. Az eleki németek és a pincehelyi magyarok szerint ezen a napon kezdődött a vízözön. Névünnepe vetőalkalom a lenre és a káposztára.

Június 15. Jézus Szent Szíve, Vid

Vándorló ünnep, Úrnap nyolcadát követő péntek, az egyházi év utolsó vándorló napja, ünnepe.

Jézus önfeláldozó, megváltó szeretetének magasztos napja. Az emberi lélek mennyei jegyesével való misztikus kapcsolatát idézi meg. A kultuszt Alacocque Szent Margit látomásai szentesítették. A hagyománytisztelő jezsuiták Kalocsán és Mezőkövesden e napon népviseletes körmenetet szerveznek.

Vid

Legendájában 12 esztendős korában megtagadta apjának a bálványok imádását. Ujja a veszprémi székesegyház ereklyéi között található. Pilisborosjenőn régebben az ő ereklyéivel áldották meg a határt. Közbenjár betegségek elűzésében. Szegeden azt tartják, hogy jó bortermés várható, ha a szőlő Vid napján el tud virágozni. E napon szakad meg a gabona gyökere a göcsejiek szerint. A gazdasági növények befejezik növekedésüket, akkor kezdődik meg az érésük.

Június 13. Páduai Szent Antal

Az egyik legnépszerűbb szentünk: alig találni olyan katolikus templomot, ahol szobra nem áll valamelyik oltár mellett – rendszerint alamizsnapersellyel, amibe, tudniillik a „Szent Antalkának” nagy jámborsággal adakozik a magyar. Kiemelkedő tisztelet övezi a csíki székelyek között, akik az ünnepnapot megelőző kilenc kedden misével, lemondással „Szent Antal ájtatosságnak” nevezett kilencedet tartanak, amiben a szent megszabadítja őket a nyögött bajtól, betegségtől. E nap egyben dologtiltó nap is volt, amikor is az asszonyoknak a legapróbb házimunkáktól is tartózkodniuk s azok helyett imádkozniuk kellett.

„Az Antal napi búcsú egyik jellegzetessége, hogy „régente a sokácok és bunyevácok élő állatokat: csikót, borjút, bárányt, malacot s baromfit vittek ajándékba a ferences kolostoroknak. Tették ezt többféle okból. Először is ezekkel a természetbeli önkéntes adományokkal akarták leróni hálájukat a náluk működő és értük oly sokat fáradozó ferenceseknek, másodszor élő állataikra Szent Antal áldását remélték elnyerni minden állati betegség és vész ellen, ami abból is kitűnik, hogy a szabadkai bunyevácok a már felajánlott állataikat a zárdafőnöktől szabadáron visszavásárolják.” A felajánlott jószágból, ételből a barátok egyrészt megvendégelték a szegényeket, másfelől kolostoruk fenntartására fordították. A hívek úgy vélték, hogy a felajánlott, de visszavásárolt jószágokhoz különös szerencséjük lesz. A Mohácson egyidejűleg tartott búcsúvásáron a sokác lány régebben virágot tűzött a neki tetsző legény kalapjára.

A Szent Antal kenyere, másként szegények kenyere, a nagyvárosi nyomor, éhezés felületi enyhítésére szánt modern egyházi, rendi kezdeményezés lényegében szintén Remete Szent Antal kenyérkultuszából sarjadt. A templomi Szent Antal-szobrok melletti persely hazánkban is a szegények táplálására, istápolására szolgál. Szeged-Alsóvároson és nyilván más helyeken is a hívek Szent Antal tiszteletére és ünnepére a kolostornak szoktak főleg kenyeret, kalácsot, lisztet, de egyéb élelmiszert is adni, hogy az ilyenkor odasereglő szegényeknek osszák ki. Az ünnepen a cipókkal a szent oltárát díszítik, utána kiosztják a szegények, legújabban a megjelent hívek között. Tápén szentantalcipó néven ismeretes a jószívűségből, nagylelkűségből nyújtott rendszeres támogatás is, így a szülőké házas gyermekeik életének megkönnyítésére, bár nem volnának már vele kötelesek.

Általános szokás a horvátoknál, bosnyákoknál, dalmátoknál, hogy a szülők beteges fiúgyermekeiket úgy ajánlják a szent különös oltalmába, hogy ferencrendi habitusba öltöztetik, és éveken át abban járatják őket. A moldvai Lécped csángó népe keddi napokon böjtölni szokott a jószág egészségéért. A hercegszántai sokác asszonyok évközben is állandóan visznek tojást a templomba, Szent Antal oltárára, hogy tyúkjaik jobban tojjanak. A tojás a szegényeket illeti. Székesfehérvárott is emlékeznek rá, hogy a külvárosok asszonynépe az ünnepen aprójószággal, tojással ajándékozta meg a helybeli barátokat.

Antal napját és nyolcadát a kunszigetiek fogadalmi ünnepként ülték meg. Ilyenkor nem fogtak be, csak tűzvész esetén, vagy ha papot, orvost kellett szállítani. A falu népe a templomból körmenetben vonult a kápolnához. Az útszélen a messze környék összesereglett koldusai térdepelve várták az alamizsnát. A szertartások után a gazdák meg is vendégelték őket. A kunszigeti jószágtartó családok esti imádságaikban külön is könyörögni szoktak Antalhoz a barom megtartásáért. Az ünnepen Magyarürög, Oroszló baranyai falukban nem szokták a jószágot befogni. Az embernép kaszált, szénát gyűjtött ilyenkor. Hosszúhetény gazdái sem fogtak be. Marháikat szentelésre ilyenkor a templom elé hajtották. Vittek sót is magukkal. A szentelt sóból a marhának minden héten adtak. Gyergyócsomafalva székelyei az istálló ajtaját olyan magasságban kötik át lánccal, hogy a havasra hajtandó marha könnyen átléphesse. Közben a gazda ezt mondja: legyetek erősek, mint a vas, tartsatok össze, mint a lánc, s Páduai Szent Antal őrizzen meg a vadállatoktól!

A Szent Antal tüze, az orbáncnak népszerű magyar neve, amely azonban eredetileg Antal apáttal függött össze: anyarozstól megtisztított vetőmagról gondoskodott az emberek számára. A Szent Antal tüzének megszüntetése a népi orvoslásban részben ráimádkozással, részben pedig rácsiholással történik. A legarchaikusabb ráimádkozó szövegeket hat változatban Kallós Zoltán a gyímesi és moldvai csángók ajkáról jegyezte föl.

Szent Antal a gyermekek barátja. Legendája elmondja, hogy egyszer egy úr házánál szállott meg. Lefeküdtek, amikor ennek úgy tűnt, hogy a szent szobájából nagy fényesség sugárzik. A kulcslyukon bekukucskált és Antal karján a Kis Jézust látta. Legtöbbször így is ábrázolják. Szinte kötelező ikonográfiai hagyomány az is, hogy a szent másik kezébe liliomszálat adnak, amivel angyalszerű ártatlanságára akarnak emlékeztetni. Így tűnik föl Búcsúszentlászló oltárán is. Homlokzatán jellemző párhuzamként az Angyali Üdvözletet látjuk: Gábor arkangyal kezében is liliom. Ebből érthető a szegedi tanyák népének ajkán a liliomnak szentantalvirág neve is. Ünnepe éppen a liliomnyílás idejére esik. Kézenfekvő volt, hogy a ferences templomokban ezt a gazdag szimbolikájú virágot az ő tiszteletére meg is szenteljék. Sümegen Névünnepén Szent Antal oltárát liliommal díszítették föl. Utána következik a körmenet. A gyermekek megáldásával végződik az ünnepség, amely a modern időkben is emlékeztetni akar a gyermekáldás értékére.

Antal a szegedi dohánykertészek, paprikatermelők védőszentje. Általában erre a napra fejeződik be a palántaültetés, a murka legnehezebbje, most már csak áldás kell hozzá.

Szent Antal a reménytelen ügyek legtiszteltebb égi pártfogója, elveszett tárgyak nyomravezetője.

Mezőkövesd matyósága szerint, amikor Antal a kis Jézust átölelte, a Gyermek megkérdezte tőle: mit kívánsz tőlem? Erre Antal így szólt: mindenféle ügyében segíthessek azon, aki engem kér: Ha valaki azóta a segítségét kéri, Antal kikönyörgi neki, csak imádkozzék hozzá kilenc nap és gyónjék meg. Hercegszántón láttuk, hogy az elvesztett olvasót, érmet, egyéb holmikat a megtaláló Antal templomi szobrának talapzatára helyezi, innen aztán elviheti a gazdája. Századeleje följegyzés szerint Apátfalván a gazdátlanul elhagyott olvasónak Szent Antal olvasója a neve. Ha valaki megtalálja, a templom Szent Antal-szobrára akasztja, hogy feledékeny gazdája ott majd ráleljen. Néha egész csomó rózsafüzér függ a szent lábánál, nem viszi el senki, mert nem az övé. Ha azután valaki olyan szegény hal meg, akinek még olvasója sem volt, akkor ezekből vesznek el egyet és ráfonják a halott ujjaira.”

Június 24. Iván

Magyarosan Keresztelő János vagy Virágos János napja. A nap lényegét tekintve a nyári napforduló ünnepe, kulcseleme az éjszakai tűzgyújtás és ugrás, a megtisztulás szimbóluma.

János a pusztába települt szerzetes közösségek védőszentje. Az Árpád-kori Magyarországon a gyepühatár monostorait ajánlották oltalmába.

Magyarországon a XVI. század óta vált elterjedtté a Szent Iván-éji tűz, aminek megrakása szertartás szerint történt. A hozzávaló fát, rőzsét, szalmát lányok gyűjtötték, éspedig a faluban körbejárva, ahol ha valaki vonakodott adni, ehhez hasonló versikékkel figyelmeztették: „Rőzsét, rőzsét, adjanak rőzsét! Ha nem adnak rőzsét, elvisszük a tőkét!” A máglyát négyszög alakúra rakták s az előző évi megszentelt aratókoszorúval gyújtották meg, ami helyett lassan jött az idei. Bár a Szent Iván-nap elsősorban a lányok titokzatos ünnepeként él az emberek emlékezetében, akik a tűz átugrásával rituális megtisztulást nyertek, egyfelől a tűzugrás eredetileg a legények virtustánca volt; másfelől pedig az ünnep talán nagyobb nyilvánosságnak örvendett, hiszen mondókáiban vagy a fiatal és az idősebb női generáció feleselgetett egymásnak, vagy a falu fiataljait énekelték össze, azaz tették nyilvánossá együttjárásukat. A tűz körül a lányok egymással mátkaságba, komaságba is kerülhettek, akit ugyanis mátka- vagy komabottal ajándékoztak meg, azt egy életre barátságukba fogadtak. Ezt a nagy szövetséget a bot tavaszi díszítése is hirdette: tetejére almát tűztek, szárára cseresznye- vagy meggyágat kötöttek.

„A Szent Iván tüze, vagyis a Szent Iván vigíliáján, előestéjén kultikus-játékos célzattal gyújtott tűz az európai népek közös hagyománya, amely a tűz tisztító, gyógyító, termékenyítő erejébe vetett archaikus hitből lángol föl. Most ezen az estén a nyári napfordulatot ünneplik vele. Szerémi György írja János királyról, hogy egy győzelem örömére Szent Iván-tüzet gyújtott.

Ezen a napon – írja Bod Péter – ilyen dolgokat szoktak cselekedni:

1. A gyermekek szemetet, csontot egybeszedtek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek azt az okát tartják, hogy a tájba a pogányok körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János napja tájban szokott lenni, a keresztyének a tájban tűzekei tettek, azokat általszökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el.

2. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése.

3. Némely hegyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak.

Az Egyház egyes országokban a Szent Iván tüzét az opera diabolica, vagyis az ördögi cselekedetek közé sorozta. Máshol azonban, így hazánkban is tűrte, sőt szentelménynek tekintette. Belekerült az Egyház középkori liturgiájába is. Ami a hazai hagyományt illeti, Temesvári Pelbárt így emlegeti: „Az Egyház három módon szokta ünnepelni János születésének napját. Először a vigíliát böjttel... Másodszor ünnepli ma János ünnepét tűz vagy égő fáklyák készítésével: először, hogy megmutassa, hogy János csontjai megégettettek Sebaste városában, mely valaha Samaria volt... Másodszor azt jelentve, hogy Krisztus mondása szerint ő volt a lángoló és világító lámpás. A szokást Telegdi Miklós, a XVI. század liturgikus szellemű főpapja is helyeslőleg emlegeti: János születésének örömére szoktanak Szent Iván estin szerte–szertén tüzeket rakni. Mintha még mostan is örvendeznének néki, hogy Szent Jánost Isten e világra küldötte. Mert szokás idegen nemzetek között kiváltképpen, hogy mikor valami közönséges örömnek mutatását mívelik az emberek, lámpásokat gyújtanak házoknak és tornyoknak ablakin, és a piacon avagy utcákon tüzeket gyújtanak.

Csíkdelne búcsúnapján a nép a vigília éjszakáján bent hál a templomban. Mint mondják, ilyenkor hallani a Jordán vizének zúgását. Más csíki falukban az asszonyok zöld ágakból sátrakat rögtönöznek, és imádkozva virrasztanak benne.

Virágos Szent János napján a Zobor vidéki Kolon (Kolicany) magyar népe, fiatalsága egy 19. századi följegyzés szerint úrnapi párlós füvekkel vegyített szalmarakásokat gyújtott meg, miközben daloltak, táncoltak. A fellobogó lángokat pedig egyenként valamennyien átugrálták. A tűzre vetett illatos füvekkel a gonoszt vélték elűzni, hogy a vetésben kárt ne tegyen, a kutakat, forrásokat meg ne rontsa. Néhol csontból, szemétből, rongyokból bűzös füstöt is támasztottak, hogy az ördögöt ezzel is elriasszák. Egyesek a mező szélén gyújtottak tüzet és égő üszkökkel kerülték meg a vetést. Mások ismét nagy tüzet raktak az erdő vagy a hegy tövében. Daloltak, táncoltak körülötte. Az égő üszköt elvitték a házakhoz, letűzték a kertbe, hogy a hernyó el ne pusztítsa a gyümölcsöt, vagy a vetések közé, hogy az élet meg ne üszkösödjék. Abból, hogy a leányok miképpen ugorták át Szent Iván tüzét, jósolni szoktak a férjhez menésre. A közeli Menyhe faluban a tűzugrálás már Szentháromság-vasárnap elkezdődik. Estefelé a lányok elmennek mindenféle könnyen égő holmit: zsuppot, szalmát, szénát lopkodni, mert csak így lesz hasznos a tűz, meg a rajta füstölt fű. A tüzet este a temetőben rakják meg. A szertartást Szentháromság vasárnapjától egészen Szent Ivánig minden ünnep- és vasárnap megismétlik. Ha nagy a szárazság, hétköznap is.

A fehérvasárnapi liturgikus színezetű mátkálás, komázás Baranya, Tolna, Somogy több falujában féktelenebb formában Szent Iván tüzével ötvöződött össze. Tormás fiataljai között is járta a komázás. A koma, komafa mellé érett gyümölcsével cseresznye-, vagy meggyfaágat kötöttek, tetejére pedig fehér virágot tűztek. Ezt nyújtották át egymásnak a lányok, és ezt mondották: koma, koma, komázzunk! Még élünk, még halunk, mindég komák maradunk!  A nap délutánján az asszonyok, akiknek gyermekeik haltak meg csecsemőkorukban, sok kisgyermeket hívtak maguk köré, és kötőjükből almát dobáltak a magasba, hogy még születendő gyermekeik életben maradjanak. Az almának szentjánosalma a neve.

Csíkszentdomonkoson (Sindominic) angyalozni szoktak e napon. A játékban nyolc gyermek vesz részt. A menet élén halad a csegettyűs, nyomában a királyné két kicsid angyal társaságában. A harmadik sorban két Zsuzsanna. A menetet két hátussó angyal zárja be.

Szent Iván napját századokkal ezelőtt örömünnepként ünnepelte a polgárság is. Sajnos, csak hazai német városokból maradtak följegyzéseink, a föltételezhető régi magyar civishagyományról nem tudunk. Brassó neve latinul Corona, németül Kronstadt. A mondai hagyomány szerint az elnevezés onnan eredt, hogy a város építésének idején aranykoronát találtak a földben. Erről az eseményről Keresztelő Szent János napján emlékeztek meg. A lányok magas póznára koronát, virágkoszorút, csecsebecséket, finom süteményeket kötöttek, majd felállították. Sokan próbálkoztak a koronafa megmászásával. A rákövetkező lakomán a győztes poharából mindenki ivott. Ezen a napon, János volt a neve, ha nem is arra keresztelték. Aki másként szólította, bírságot fizetett. A hazai német polgárság Pozsony városában is fényesen megülte János ünnepét: a városháza előtti térre szegény, gazdag összegyülekezett, de ott vendégeskedett a nemes magisztrátus is. A deákok énekeltek, a síposok és trombitások muzsikáltak, a nép pedig táncra pördült. Tűzijátékra is sor került. A somogyi Mozsgó felbokrétázott német legényei még a századfordulón is a falu ünneplőbe öltözött népe előtt versenyt lovagoltak. Az első lett a vezér. Ő gyújtotta meg a Szent Iván tüzét a mátkájától kapott gyújtóval. Az öregek megdicsérték a fürge fiatalságot, amely hamarosan táncra pördült: először az első legény, majd a többiek is. Utána a tüzet ugrották át. Itt is a vezér volt az első. Most a lányok napkelte előtt szedett virágokból koszorút tettek a fejükre, de egy kis csokrot a legényeknek is föltűztek belőle.

Vízvár, Bélavár és Heresznye lányai az ünnep előtt négy héten át minden este összefogózva körtáncot jártak. Baja bunyevác lányai Szent Iván virágából (ivanjac) koszorút fontak és fejükre tették. Ha több lány is volt a családban, csak a legidősebb koszorúzhatta meg magát, húgai csupán a kezükben tarthatták. A Szent Iván tüzét legénnyel, párosan átugrották, hogy megtisztuljanak, és majd termékenyek legyenek, magzatot szüljenek. Hazamenve, a lányok koszorújukat a háztetőre dobták. Aki lecsúszott, az nem remélhetett szerencsét. Mások a ház homlokzatára tűzték. Ezt a legények éjszaka ellopták. Felsőszentiván német-bunyevác népe, hogy a ház le ne égjen, a koszorút a ház elejére szokta akasztani. Ez különben a pravoszláv szerbeknél is általános. Bajai hagyomány volt az is, hogy e napon a tehenek szarvát felvirágozták, és úgy hajtották ki őket a csordába.”

Június 26. János és Pál

Közbenjárásukat égi háború idején tartják foganatosnak. Időjárás-patrónusok. Napjuk az aratás és a nagy nyári zivatarok idejére esik. Ők fékezik meg a pusztító viharokat. A tápaiak az e napon szentelt gyertyát „ János és páli gyertyának” nevezik. Jánosfalván e szentek napját félünnepnek tekintik. Itt egy doboz gyertyát is megszentelnek, amellyel csak a szentelt gyertyát szabad meggyújtani.

Június 29. Péter – Pál

Péter Pál napjának nagy jelentőségét az adta, hogy a búza, a rozs aratásának ekkor fogtak neki – mégha csak egy-két marok vagy kaszasuhintás erejéig is. Ugyanakkor a halászok is ünnepeltek, hiszen Péterben, a halászban patrónusukat tisztelték, s az ő tiszteletére halvacsorát rendeztek, amire a község vezetőit is meghívták. Nem egyszerű vacsoráról volt azonban szó, hanem a halászcéhek nagy ünnepéről: ekkor avatták ugyanis legényeiket, amely ünnepségre a még inasok hivogatták össze az embereket egy-egy rúdra kötött ponttyal a vállukon, a halétkeket pedig a mesterek készítették.

Pál a pogányok térítője, Krisztus után 67-ben ezen a napon szenvedett vértanúhalált.

„Péter-Pál napját a nagyvárosi köztudat is az aratás kezdő időszakaként tartja számon. A munkakezdet kultikus hagyományai azonban inkább Sarlós Boldogasszonyhoz fűződnek. Mindenesetre Péter-Pál ünnepének aratók miséje néven emlegetett nagymiséjére régebben Apátfalva férfinépe elment, hogy fáradozásait majd áldás kísérje. Magyarkimlén az aratók miséjére a szerszámokat is el szokták hozni. Kint hagyják a templom előtt. Mise után valamikor az Egyház áldásában részesülhettek ezek is.

Szent Péter halászember volt. Érthető tehát, hogy a halászok patrónusuk gyanánt tisztelik, vagy inkább már csak annak emlegetik. Kultuszáról csak a céhes időkben beszélhetünk. A keszthelyi halász céh artikulusai (1713) között olvassuk: Ezen gyülekezetnek mesteri minden Szent András, úgyszintén Szent Péter és Szent Pál napján tartozzunk a Szent Márton templomában énekes misét szolgáltatni az anyaszentegyháznak  gyarapulásáért, és a keresztény fejedelmeknek megegyesüléséért, és az szent békességnek végig megtartásáért. A keszthelyi halászok céhzászlaján Péter balatoni bodonhajóban gyékényes eresztőhálóval, két társával együtt Jézus előtt térdepel. Felírása Jézus mondá Péternek: Ne félj! Ezután embereket fogsz. Péter volt a patrónusa Somorja (©amoryn) halászcéhének is. Ehhez tartoztak Gutor, Szemet, Doborgaz, Vajka, Bodak, Baksa magyar halászai is. Jézust és Pétert csónakban ábrázoló céhzászlaja a templomban, a halászok padjában állott. Az úrnapi körmeneten halászlegények vitték. A céhgyűlés Péter-Pál napján történt. Ekkor volt az inas felszabadítása, továbbá a legény- és mesteravatás. Patrónusuk tiszteletére a somorjai halászok ötvenedik életévüket elérve, nem borotválkoztak. Szakállat eresztettek, amelyet szentpéterszakáll névvel illettek.

A felső-tiszavidéki halászok valláskülönbség nélkül Pétert tisztelik pártfogójuknak. Így szoktak fohászkodni hozzá: Szent Péter segíts! Jól tudod, hogy hova megyünk. Azt is tudod, mit akarunk! Ősi halászhiedelem szerint ugyanis nem szólnak arról senkinek, amikor halászni mennek, nehogy a gonosz a halfogást megakadályozza. A szegedi halászok Szent Péter-kultuszáról nem tudunk összefüggő képet rajzolni, de a töredékek mégis igen jellemzőek. Így a híres alsóvárosi Havi Boldogasszony-templom helyén a középkorban Szent Péter egyháza állott. A patrónus megválasztását nyilván az ősi szegedi foglalkozás is magyarázza.

Dunaszekcsőn a halászok Péter-Pál vigíliáján felvirágozott, rúdra kötött hatalmas ponttyal szokták a falut végigjárni, és vásárlóikat, jóembereiket felköszönteni. A házaknál már kaláccsal, borral várják őket, és a jövő esztendőre jó haljárást, jó jeget kívánnak nekik. Az ünnepen elmennek a nagymisére. Délben a Duna-parton paprikás hal, túrós csusza mellett vendégeskednek, amelyre most a halászok hívják meg azokat, akiket este meglátogattak.

Nagy szorongást vált ki minden vízenjáróból, így a halászból is az örvény, amelyet névmágiás szorongásában éppen a halászok patrónusának nevével iparkodik megszelídíteni, ártalmatlanná tenni, és ezért a szegedi halász Szent Pétör vize néven emlegeti.

Amikor Jézus az ő egyházát megalapította, a mennyország kulcsait Péterre bízta (Máté 16, 19). Ezért részesítette az üdvösség után sóvárgó hívő ember Simon Pétert Mihály arkangyal mellett mindig nagy tiszteletben. Ezért szokták kezében kulccsal, olykor kettővel is: az oldó- és kötőhatalom jelképével ábrázolni. Ezért lett sokfelé, így Szegeden is, a lakatosok céhének védőszentje.

Közbevetőleg meg kell jegyeznünk; hogy tréfásan Szent Péter szakálla néven emlegették valamikor a dunántúli, főleg Sopron vidéki polgári bormérések hosszú farúdról lecsüngő lombkoszorúját, háncsfonatát. Erről Czuczor Gergely is megemlékezik: „Hej, Péter szakála, csapházak czímere, / Szomjúságos gégék csalogató szere. / Hosszú rúd végérül lógsz te az utczára, / Sok gyarló léleknek tántorítására.” Székelyföldön Szent Péter karja.”

Június 27. Szent László

Szent László 1077-től 1095-ig volt királyunk. Árpád-házi szent királyunk, a turul nemzetség tagja. Ő a magyar lovagkor példaképe, táltos királyunk, mondáink hőse, róla őrizte meg népünk a legtöbb mondát. A legnépszerűbb magyar szent a régi világban.

Mitől volt a lovagok példaképe László herceg? (Akkor még nem volt király.) A lovag feladata, hogy megvédje a gyengébbet, a lányokat, asszonyokat az őket megtámadóktól. A cserhalmi ütközet mondájában maradt fenn az, hogyan mentette meg László herceg a kun kezei közül a magyar leányt. De nem e volt az egyetlen ilyen tette Lászlónak, ezért lett a lovagok példaképe. A Képes Krónika mondja el unokatestvérével, Salamonnal való „párviadalát”. E küzdelem során Mogyoród tájékán – ahol testvérével együtt, Gézával tartózkodott – világos nappal mennyei látomásban részesült: Az Úr angyala szállott le az égből, kezében aranykoronát hozott és Géza fejére tette. A bokorból menyét ugrott elő és szaladt föl Géza lándzsáján, majd ennek hegyéről László mellére ugrott. E látomás a diadalt jósolta Salamon fölött. Géza fogadalmat tett, hogy a látomás helyén, ha a győzelem neki adatik, a Szűzanya tiszteletére egyházat építtet… Királlyá koronázása után Lászlóval felkereste a csoda, a győzelem helyét. Szarvas tűnt föl előttük, szarvai tele égő gyertyákkal, az erdő felé iramodott, s lábát ott vetette meg, ahol most a monostor áll. A vitézek rányilaztak, mire a Dunába szökkent. „Bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.” Mondta László, ahol a lábát megvetette, ott kell a monostort felépíteni. Géza korai halála után a vonakodó Lászlót kiáltották ki királynak, de mindaddig nem koronáztatta meg magát, amíg Salamon le nem mondott a trónról.  

A legnépszerűbb magyar Szent László király, mert szerette, szolgálta népét, s a Jóistennek tetsző életet élt, megvédte népét a támadóktól, szigorú törvényeket hozott azok ellen, akik nem éltek becsületesen, hogy a becsületesen élőket megvédje. Szép termetű, erős, bátor, bölcs király volt, aki képes volt megvédeni hazáját. Az emberek biztonságban érezhették magukat, amíg ő volt a király. Ő csatolta Horvátországot társországként Magyarországhoz.

Nagyváradon püspökséget alapított, székesegyházat építtetett. A középkorban várad volt a leghíresebb szent hely hazánkban. Ő Erdély védőszentje. Sokat imádkozott, minden bajban a Jóisten erejében bízott, rábízta magát és seregét, magyar népét. Bölcsességét, nagy tudását a Jóistentől kapta.

Népünk „újrakeresztelőjének” is mondják őt, mert az igazi keresztény életre adott példát, s kereszténységünkben erősített meg minket, így szentelte meg hazánkat. Szentelő hős Ő, azért is maradt fenn róla olyan sok monda, s azért tud segíteni nekünk ma is, mert a szentek ma is tudják segíteni az élőket, ha kérik őket.

A legendák szerint László király többször visszajárt halála után is, hogy megsegítse Erdély népét a harcokban. (Erről szól az a monda is, amikor a váradi templomból eltűnt ereklyéje, majd izzadtan tért vissza helyére. Ekkor a csatamezőn járt, hogy segítsen a magyar seregen.)

Az egyház 1192-ben avatta szentté.

László királyt és lovát is mindig táltosnak említik mondáink és a hagyomány a mai napig: a Jóisten csodálatos képességekkel áldotta meg őt. Csodás cselekedeteit az Ő erejével vitte végbe, angyalok és Szűz Mária segítette őt. A Jóistennek mindig gondja volt rá, mert László nagyon bízott Benne.

Minden mondánk kapcsán tanulhatunk valamit szent királyunktól, s kérhetjük segítségét, hogy ma is mutasson nekünk utat, segítsen, mint ahogy eleinket sokat megsegítette halála után is. Fontos, hogy hittel kérjük, mert csak így tud erőt adni nekünk.

László szorgalmazta Gellért és Imre herceg mellett István király szentté avatását is.

Forrás: Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium

hungarotheka.hu/szokasok/nyar/

Molnár V. József: Kalendárium 79-89. o. alapján.

Czárán Eszter: Világnak virága – A nyári napfordulótól, az őszi napéjegyenlőségig, 32.o. alapján.

Kép: jelesnapok.oszk.hu/prod/unnep/junius__szent_ivan_hava__nyarelo_hava__napisten_hava