Hasonlóképpen a középkor óta nagy népszerűségnek örvendett a festett vagy hímes tojás, ami szintén a termékenység, a tavasszal meginduló élet jelképe – ezért kapcsolódott vele össze német földről a szaporaság fő képviselőjeként a húsvéti nyúl képe. A tojásfestés asszonyok és ügyes kezű lányok mestersége volt. Különös ügyességet igényelt a patkolt tojás készítése. E tojások közül az egyik mindenképpen a keresztfiúnak járt, de olyan szokás is ismert, amikor a falu egész közössége a főtérre összehordta a tojásokat.

A víz tisztító, termékenységvarázsló erejébe vetett hit az alapja a húsvéti locsolásnak is. Valamikor vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték húsvét hétfőjét, ami utal a locsolás egykori módjára, tudniillik gyakran erőszakkal a kúthoz, vályúhoz hurcolták a lányokat, és vödörszám hordták rájuk a vizet.

Az életre locsolás alkalma.

Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték (vödör vízzel). Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.

A legények a locsolkodásért hímes tojást kaptak. Néhol a vályúba fektették a leányt, vagy a patakba dobták. A Galga mentén kedden a lányok locsolták meg a legényeket, rendszerint orvul a palánk „árnyékából”.

Kakas- és tyúkütést tartottak e napon számos faluban.

Helyileg kialakított hagyományos formái voltak a húsvéti locsolásnak. Például az Ipoly vidékén már előző este jártak a legények, ez volt az ún. tojáshajtás. Lányos házanként 8–10 tojást szedtek össze. Előre megbeszélt háznál szalonnát kaptak, ott a tojásrántottát elkészítették és megették. A héjat annak a lánynak a háza elé szórták, akire valamilyen oknál fogva haragudtak. Ezután indultak el locsolni. Külön jártak locsolni a még legényszámba nem vett fiúk a keresztanyjukhoz és a rokon lányokhoz (Manga 1968a: 149). Galgamácsán az öntözés után volt a maskurázó tojásszedés. A gyűjtött tojást a legények eladták, a húsvéti táncmulatság költségeire használták fel.

Erdélyben zászlós felvonulást rendeztek. A házigazdával folytatott vőfélyversszerű párbeszédeket jegyeztek fel a hatvanas években is (Molnár I. 1962).

Országszerte azonban nem a köszöntő volt a szokás lényege, hanem az öntözködés. Néhány rítusszöveget is találunk a közismert, újabb keletű locsolóversek mellett, mint például az alábbi Békés megyei jókívánságmondás: „Egészségére váljon, haja nagyra nőjön!” Versbe foglalt változata esőindító gyermekmondókára emlékeztet:

Szépen kérem az anyját,

Adja elő a lányát,

Hadd locsolom a haját,

Hadd nőjjön nagyra,

Mint a csíkó farka,

Még annál is nagyobbra,

Mint a Duna hossza!

Szabad-e locsolni?

(Orosháza, Békés m.; Ortutay–Katona 1975: II. 125)

A háromszéki köszöntővers tréfás fenyegetés:

Ajtó megett állok

Piros tojást várok,

Ha nem adtok lányok

Mind a kútba hánylak.

(Konsza 1957: 449)

Tápiószentmártonban a napot öntöző hétfőnek nevezik. Csak a két világháború között vált fokozatosan általánossá a szagos vízzel történő locsolás. Tápióságon, Tápiószentmártonban az alábbi locsolóverset is mondják:

Én kis kertész legény vagyok,

rózsavízzel locsolkodok,

szépen kérem az anyját,

de még jobban a lányát,

hagy locsoljam meg a göndör haját.

(Barna 1985b: 786)

Turán is vödör vízzel öntözte a legény a szeretőjét, majd a lány átöltözött, és szagos vízzel is meglocsolta. Az 1940-es évek óta „szelídült” meg a szokás, és a legények a szokványos locsolóverssel állítanak be a lányokhoz:

Zöld erdőben jártam,

Piros rózsát láttam,

Meg szabad öntözni?

(Schram 1972: 71)

Lányos házhoz mentek locsolni, de a fiatal menyecskéket is meglocsolták. Sonkával, kocsonyával, kaláccsal, borral kínálták őket.

A hajdúhadházi református húsvétköszöntők egész sorát jegyezték le, 32 változatot. Ezek a népies, félnépi alkotások részint az ünnepre emlékeztetnek, részint a locsolkodást emlegetik, és a jutalomként adott piros vagy hímes tojásra emlékeztetik a háziakat.

Adjon a jó Isten,

Boldog ünnepeket!

Mindenféle jókkal

Lásson el titeket.

Az öreg nagyapám

Ily köszöntőt hagyott,

Örvendjetek vígan,

Jézus feltámadott.

Öröm ez tinéktek,

Énnekem és másnak,

De én is örülök

A hímes tojásnak.

Adjanak hát nékem,

Néhány piros tojást,

Hogy jó kedvvel menjek

Az utamra tovább.

(Enyedi 1988: 38)

Húsvét másodnapján

Mi jutott eszembe,

Üveg rózsavizet

Vettem a kezembe.

Elindultam vele

Piros tojást szedni.

Adjatok hát lányok,

Ha nem sajnáljátok,

Nagyon megbánjátok,

Licskes, lucskos lesz

az ünneplő ruhátok.

(Enyedi 1988: 41)

Az andrásfalviak nem locsolkodtak. Csak az első világháború után kezdett divatba jönni ez a szokás, de nem vált általánossá, s csak az utcán locsolkodtak. „Ha az utcán ment egy leján, a legények háturról odaoroszkodtak, s egy kandér, vaj cseber vizet a nyakába lottyantottak” (Sebestyén Á. 1972: 146). A református gyerekek jártak köszöntőt mondani a házakhoz korán reggel:

Én kis morzsa,

Gyenge rózsa,

Gyenge dejákocska,

Én most jöttem hírmondani,

Krisztus kirájt hirdetni.

Váccsák meg lejánnyikot

Egy szép piros tojásval,

Mind Krisztus urunk megvátotta

Széjes e világot vérivel.

(Sebestyén Á. 1972: 146)

A locsolással egyenértékű vesszőzés volt néhol szokásban húsvétkor. Az Észak-Dunántúl szlovák telepítésű falvaiban ma is élő népszokás. 4–6–8 vagy 9 fűzfavesszőszálból készült, sibának nevezett korbáccsal vesszőznek. Magyarul és szlovákul is mondják a rigmust Tordason:

Keléses ne légy

Bolhásos ne légy

Esztendőre még frissebb légy!

(Lukács 1981a: 379)

 Ezekben a falvakban ma már többnyire locsolnak is a korbácsolás után.

Mind a locsolás, mind pedig a vesszőzés jutalma országszerte az étellel-itallal kínáláson felül a piros vagy hímes tojás. A tojás ősi termékenységszimbólum, a keresztény egyházi szimbolikában pedig a feltámadás jelképe és a 12. század óta szentelmény. A húsvéti tojások festésére a kémiai festékek elterjedése előtt természetes anyagokat használtak. Leggyakrabban hagymalével festettek, de nyerhettek sárga színt a vadalmafa héjából, a bürökből zöldet, a lencse levéből kéket. A zempléni falvakban zöld vetést és hagymahajat használtak a színezésre.

A tojásdíszítés, tojáshímzés módja a viaszolás és a karcolás. Az írószerszám üveg, bádog- vagy cserépedény, amihez tollcsévét erősítenek. Ebből engedik a meleg, folyékony viaszt a tojásra. A tojás festése során a viasszal megrajzolt mintákat a festék nem fogja meg. Végül a viaszt letörlik, majd zsíros ruhával, szalonnahéjjal átdörgölik a tojást, hogy fényes legyen. A díszítés másik módja a karcolás. Ilyenkor a megfestett tojásra karcolják a díszítményt. A díszítőmotívumok lehetnek kerámia- és hímzésminta utánzatai, geometrikus díszek, sőt életképek, feliratok is. Vannak egyszerűbb díszítési módok, például a festett tojásra nedvesen levelet tapasztanak, és a levél erezete adja a mintát. Ügyes kovácsmesterek ún. patkolttojást is készítenek lágy fémdíszekkel.

A húsvéti tojások a gyerekek kezén játékszerré lettek. Ilyen tojásjáték a kókányozás, ticselés, türkölés, csokkantás néven emlegetett játék. Hajdúdorogon cucázásnak nevezték. A két szemben álló játékos összekoccantja a tojásokat, akié sértetlen marad, elnyeri a másiktól a törött tojást. A játék más változatában pénzzel igyekeznek betörni a tojást. Akinek sikerül, azé a tojás, akinek nem, elveszíti a tojást is, a pénzét is. A kókányozás elnevezésben a húsvéti eledelek régi neve él. Egyébként a húsvéti szentelt piros tojást a Csallóközben, Szeged vidékén kokannyának nevezik.

A húsvéti tojás a locsolás viszonzásaként szerelmi ajándék, ugyanakkor számos példa bizonyítja, hogy mint a feltámadt Krisztus jelképe a keresztszülők hagyományos ajándéka is volt ezen a napon. Ezt az ajándékot a keresztszülők vitték el, vagy a gyerekek mentek érte. (Bálint S. 1976: 304–305).

Az ajándékot hozó húsvéti nyúl képzete azonban újabb keletű hagyomány, feltehetően német nyelvterületről terjedt el a városi polgárság, majd a falusi lakosság körében. Mindenesetre a szapora nyúl – a tojás mellett – ugyancsak a termékenységet szimbolizálja. A kereskedelem, az édesipar és a propaganda hatására ma már országszerte elterjedt a gyermekek húsvéti megajándékozása. Például Topolyán az 1920–1930-as években kezdődött el a gyerekek húsvéti megajándékozása. Fészekbe „tojik” a nyuszi piros tojást, tojáscukrot, csokoládé nyuszikat. A fészket a gyerekek csinálják friss tavaszi fűből.

Húsvétvasárnap és -hétfőn már ismét lehetett táncolni, bálokat rendezni. A húsvéti báloknak is megvolt a helyileg kialakult szokásrendjük. Ajakon a bál költségeit a legények viselték, a lányok a húsvéti bálba fehér ruhában, hajadonfőtt mentek. Beregdarócon a legények mentek a lányért, aki szépen felöltözött, kosarába süteményt és bort tett, kivarrott kendővel letakarta. Elöl mentek a fiatalok, utánuk az anya a kosárral. A húsvét, akárcsak a karácsony, Kalotaszegen háromnapos ünnep volt. Húsvétvasárnap délután kezdődött a tánc. Húsvéttal megkezdődött a lakodalmak ideje is.

Húsvétkedd a visszalocsolás ideje volt. „Nem mertek a legények a falun végigmenni dolgozni, a kerten szöktek el a mezőre. Végigállták a lányok az utat két oldalról. Ahogy jött a kocsival a férfi vagy a legény az ráfizetett.” (Vankóné 1976: 121).

Forrás:

hungarotheka.hu

jelesnapok.oszk.hu

sulihalo.hu

magyarvagyok.com/kultura/hungarikum/hagyomanyok-unnepek/husveti-nepszokasok/3423-Husveti-unnepek-tippek-otletek.html

www.tankonyvtar.hu

mult-kor.hu/20100401_zoldcsutortoktol_a_tuzszentelesig_husveti_nepszokasok_nyomaban

Kép: onkormanyzat.szekesfehervar.hu/index.php?pg=news_42783

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.